Szövés
Két, egymásra merőleges szálrendszernek egy mechanizmus, a
szövőszék útján való összekapcsolása, a szálak egyenkénti kötése által.
A szövőszék két hengere (függőleges szövőszéknél két keresztfája)
biztosítja a hosszanti szálak párhuzamos ( fonalfelvetés), egy síkban
való elhelyezését. Ezt a fonalsíkot a páros és páratlan szálak
elkülönítésével a nyüst két, egymással hegyes szögben záródó fonalsíkra
bontja, s az így keletkezett nyíláson átvezethető a keresztszál. A
nyüst lábítós (pedálos) váltásával (vertikális szövőszéknél a nyüst
visszaengedésével) a páros és páratlan fonalak egymással helyzetet
cserélve újabb hegyesszög keletkezik, ezzel a hosszanti fonalak
kötötték az imént bevetett keresztszálat, és ugyanakkor újabb
keresztszál bevezetésére biztosították a nyílást a fonalsíkban. A
keresztfonalak átvetésére a vetélő (függőleges szövőszéknél: a
gombjától megfosztott orsó, vagy az utóbbi időkben az ezt
helyettesítő egyenes botocska) szolgál, majd a keresztfonalak sűrű
egymáshoz tömörítésére a bordát használják. A szövés munkája a
horizontális szövőszéken a fonalsík szétválasztásának (egyik láb), a
keresztfonal átvetésének (egyik kéz), a fonalsík ellentétes
szétválasztásának (másik láb), a keresztszál bordával való leverésének
(ugyanazon kéz), majd a keresztszál visszadobásának (másik kéz)
ritmikus egymásutánja. A vertikális szövőszéken ugyanez a sorrend, de a
ritmus lassúbb, mivel a lábmunkát is kézzel végzik, s a keresztfonalat
nem átvetik, hanem átbújtatják a láncfonal nyílásán. A lábítós
szövőszéken több nyüst beiktatásával a két fonalrendszer kötését
variálni lehet, így egyszerűbb mintás szövetet állítanak elő.
Összetettebb minták szövéséhez a kívánt kötésnek megfelelően külön
hurokpálcákra szedik fel a láncfonalat. A hosszanti láncfonal népi neve
melléke, mejjéke, felmenője, a keresztfonalé béle, belemenője. a rost-
vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén
hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye
körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még
csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján gyakran kis fakorong (
orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az
orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. A
magyar nyelvterület keleti és déli részén karika nélküli orsókat
használnak. Az orsó a vertikális szövőszékek használatánál nemcsak a
fonás eszköze volt, hanem a rajta levő fonálnak vetülékként a
láncfonalak közévezetésére is szolgált, azaz vetélő is volt. A
láncfonalak között való bújtatásban az orsónehezék akadályozta, ezért
ezt legkésőbb a fonás után le kellett róla húzni. A mai karika nélküli
orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik. Az
orsó túlnyomórészt barkácsolók vagy háziiparosok készítménye volt,
mivel elkészítése hozzáértést igényelt, ill. speciális eszközt: az
orsóesztergát (kézi vagy nyirettyűs eszterga), amely Magyarországon
használt esztergák legegyszerűbbike. Az orsók díszítésére festés
szolgált, gyakran növényi anyagokkal, amikor különféle füveket, gombát
vagy virágszirmot nyomtak a forgó orsófelülethez; esetleg vörös földet
vagy bolti festéket alkalmaztak. Fiatal lányok számára készítették a
cifraorsót, szerelemorsót. Ez volt csörgősorsó, mely leginkább úgy
készült, hogy a végén levő karikából egy vagy több gyűrűt választottak
le, amelyek megszáradva szabadon mozogtak és zörgő hangot adtak
(perecesorsó). Készítették úgy is, hogy több karikát tettek az orsóra,
közéjük fűzfaágat (zörgő) illesztve. Más esetben az orsókarikát
kettévágták, a kivájt nyílásba kavicsokat, sörétet vagy üvegcserepet
tettek, majd dobozszerűen összecsukták.
tovább...
|