Pogácsa és szék
Ezen a napon végezték a Lucázást:
a falusi fiúk elindultak meglátogatni az ismerős házakat és
jókívánságaikért cserébe adományokat vártak. Ha ez elmaradt, átkokat
szórtak az ott lakókra. A Luca-szék készítését is december 13-án
kezdték meg. Többféle fából, több darabból állították össze úgy, hogy
éppen karácsony napjára legyen kész. Aki az éjféli misére magával vitte
és az Úrfelmutatáskor ráállt, megláthatta, hogy ki a falu boszorkánya,
ezután haza kellett szaladni és a széket tűzre vetni. Egyik népszokást
sem nézte jó szemmel a katolikus egyház, arra hivatkozva, hogy ezzel a
néphagyomány a jót és a gonoszt egyformán erősnek és együtt
jelenlévőnek feltételezi. Luca napján, bő zsírral készítették a
lucapogácsát, amelyből a család élő tagjai együtt ettek, a halott
rokonoknak pedig eltettek néhány darabot. Úgy tartották, hogy az év
leghosszabb éjszakáján a halottak hazatérnek s ezzel várták őket.
Gyakran aprópénzt sütöttek bel az asszonyok, a gazdagabb újév
reményében, morzsájából pedig az állatok eledelébe kevertek. Tápén a
Lucakása – tejben keményre főtt, mézzel ízesített köleskása – volt a
nap étele, amelyből a jószágoknak is adtak. Így a bőséges
állatszaporulatot szerették volna biztosítani. Szeged környékén
elterjedt a Lucabúza sarjasztása. Egy marék búzát egy kisebb tálba
tesznek, mindennap öntözik, s ebből karácsony napjára pár centis zöld
búza nő. A búza nagyságából aztán a következő év termésmennyiségére
következtettek. Szatymazon a gazdák karácsony után földjeiken szórták
szét a Lucabúzát, a Szeged környéki asszonyok pedig a következőket
mondták öntözése közben:„neköm kinyerem, jószágomnak legelője, züld
mezeje”.
tovább...
|