Pásztorünnep
A gazdasági év végét, a nyájak
beszorulását a legelőről mindenütt összekötötték a számadással és a
pásztorfogadással. Azt tartották, hogy kihajtáskor akárki lehet
pásztor, de az igazi pásztor az, aki őszi behajtáskor rendesen
elszámol. Hagyományosan Demetertől Demeterig (október 26.) egész
esztendőre fogadták fel a pásztorokat. Demeter (déli nyelvjárásokban
Dömötör) tisztelete, egyházilag is támogatott kultusza a keleti
kereszténység közvetítésével terjedt el népünknél még a középkorban. Az
utóbbi száz-kétszáz évben a pásztorfogadás napja, a pásztorok
esztendeje tájanként és az állattartás ágai szerint is megoszlott több
jeles nap között. Sok vidéken – például Mátra-Bükk vidéke,
Kelet-Dunántúl – Mihály-nappal (szeptember 29.) telt ki a juhászok
esztendeje. A korai beszorulást a merinó juhtartás és istállózás
elterjedése indokolta.
A keleti palóc vidéken a csordást, a gulyást és a lovászt Szent
György-naptól (április 24.) András-napig (november 30.), a kondást
viszont Mihálytól Mihályig (szeptember 29.) fogadták fel. Ugyanott a
juhászok vagy demeteresek vagy Szent György-naposak voltak legalább
száz éve. Utóbbiakat a kisparasztok közös nyájaihoz nem egész évre,
hanem fél esztendőre, az április 24-e és október 26-a közötti időszakra
vették fel. Az alföldi juhászok dömötörözése nagy esemény volt. Pár
nappal előbb „felhajtották” a nyájakat a városok, falvak alá, s
megkezdték az előkészületeket. Sok helyen tartottak ekkor birkavásárt,
juhászvásárt, amit áldomás, lakoma, juhászbál követett. Katolikus
helyeken a juhászok báránnyal ajándékozták meg az egyházat, s misét
hallgattak meg Dömötör, a pásztorok védőszentjének tiszteletére.
A katolikus egyház révén nyugati állatpatrónusok, pásztori védőszentek
kultusza is elterjedt a századok folyamán. Lénárd tisztelete a 16–17.
században a Dunántúl nyugati peremén honosodott meg, Vendel kultusza a
18. században ennél jóval szélesebb területen (Dunántúl, Palócföld,
Jászság). Lénárd és Vendel kultusza német, cseh tájakról került
hozzánk). Tiszteletük terjedéséhez hozzájárult a céhes hagyományú német
és morva birkások bevándorlása is.
A pásztorok ott is összetartottak, ahol szervezett, céhes eredetű
közösségeik sohasem léteztek. Sok vidéken feljegyezték róluk, hogy
egymást rokonsági terminusokkal szólították meg. A Bodrogközben, a
Nyírségben, Szatmárban „Koma! Komám!” volt a megszólítás, de sohasem
tegezték egymást. Két számadó ha találkozott, szertartásosan magázta
egymást. Csurgó vidékén (Somogy m.) a kanászok között a sógor
megszólítás járta. Úgy tartották, hogy a pásztorok szegről-végről
mindnyájan rokonai egymásnak. Ez a vélekedés nem is volt teljesen
alaptalan.
A pásztorok összetartását, összetartozásuk tudatát növelték a
befogadással, beavatással kapcsolatos szokások. Taszár környékén
(Somogy m.) ez úgy történt, hogy a fiatal kanászt két öreg kanász a
mezőn meglátogatta. Egyikük kezet nyújtott neki, de a parola után sem
engedte el a kezét. Eközben a másik kanász ütni kezdte a bojtárt a
botjával. „Ilyen volt a törvényük. Így avatták be a céhbe”. (Valójában
Somogyban nem létezett pásztorcéh. Céhes eredetű birkás szokás volt,
hogy bojtársorba cseperedett fiaikat egymástól távol élő „nímet
juhászok” kicserélték (Ez a megjelölés a Tiszántúlon a 19. században a
birkásokra vonatkozott, és nem utalt nemzetiségre). A kicserélt
gyerekek meghatározott ideig és sorrendben szolgáltak a juhfejésnél,
meddőnyájak mellett, míg csak bojtárrá nem avatták őket. Utána néhány
évig fejősnyájat bíztak rájuk, s csak aztán avatták őket juhásznak. Ez
abból állt, hogy inkrótust (introitus = mise bevezető része, zsoltár
részlete) ittak. Az Alföldön már a 17–18. században is volt gúnyneve a
legtöbb pásztornak. A melléknevek sokaságával a juhászok vezettek.
Ennek okát nem csupán a juhászok nagy számában és a többi pásztoroktól
eltérő magatartásában kell keresnünk. A ragadványnevek részint
nemzetiségükre, eredetükre vagy származáshelyükre utaltak, nagyobb
részben egyéni tulajdonságokra, s a cimborák játékos kedvére engednek
következtetni: például Bujdosó János alias Toppants Juhász, Tarhós
alias Vargha András juhász, Czeglédi másként Százeszű János gulyás,
Kishasi Csehó Pista csikós Nagyorrú Matyi, Pörkölt Horváth Ferencz,
Pinczékentekergő Istók stb.
Főként a Közép-Tisza vidéken ismert szokás a juhászkeresztelő.
Kunmadarason 1832-ben jegyezték be a tanácsi jegyzőkönyvbe:
„Feladattatnak számos Juhászok, hogy Juhász keresztelő nevezet alatt
vendégeskedtek, ittak, ettek reggelig; mivel pedig annak tartása. a Ts.
NKun Törvényhatóságoknak éppen a Madarasi Juhász Keresztelőt tartott
juhászok ellen hozott ítéletnek közhírré tétele által is meg van
tiltva, azok a Juhászok fejenként 20–20 pálczákkal fenyíttetni
rendeltetnek…” Nem ez volt az első hatósági intézkedés. A Nagykun
Kerület 1827-ben ismételten törvényszékileg eltiltotta a „Juhász
kereszteltetés”-t és a vele járó „dobzódások”-at. A nagykunsági
juhászok kedvét azonban deressel, botozással sem vehették el a
„keresztelő”-től. Még az 1900-as évek elején is megtartották, bár
esetenként csak a juhász lakodalmán kerítettek rá sort. A fiatal juhász
„keresztapát” választott, rendszerint 60 éven felüli, tekintélyes
juhászt, akihez tanácsért, segítségért fordulhatott, ha megszorult.
„Akit megkereszteltek, az nevet is kapott; annak le kellett váltani
magát: 5 vagy 10 liter bort vagy egy hordó sört hozatott, akkor aztán
megmaradhatott a régi neve. Egyébként elnevezték, elkeresztelték a
juhászok; így például a Szabó György neve Thurzó Hamuka lett. Nagy
esemény volt a pásztorlakodalom is. Somogyszob és a Kaszó-erdő pusztáin
kanászlakodalom alkalmával összegyűlt az egész vidék kanászsága. Fő
ételük a disznóhús volt. Cigányt nem fogadtak, hanem felváltva
citoráltak, furugláztak, flótáztak, dudáltak. Kiskunsági pásztorregula
volt, hogy a bojtár köteles a menyasszonyát előzetesen bemutatni
pásztortársai előtt. Bokrétás kalapot csak akkor viselhetett, ha
menyasszonyát már bemutatta, s választását idősebb társai jóváhagyták
Kunmadarason (Jász-Nagykun-Szolnok megye) utoljára 1906-ban rendeztek
hagyományos juhászlagzit. Násznagynak juhászgazdát, számadót, vőfinek
juhászbojtárt kértek fel. Nemcsak juhászokat hívtak meg a lagziba,
hanem gulyást, csikóst, csordást is. Összejöttek a környékbeli
pásztorok mind. Az 1870-es években még az új pár is csacsifogaton ment
a templomi esküvőre. Utánuk párosával haladtak a szamarak, rajtuk ültek
a juhászok. Legelöl birkabűr zászlót vittek, amit rákötöttek vagy
rászegeztek egy rúdra. A zászló a céhes juhászok jelvénye volt. Kiskun
városokban, így Kiskunhalason, valódi zászlóik is voltak. Az 1930-as
években a katolikus templomban őrizték három „céhzászló”-jukat is.
Körmenetek alkalmával és elhunyt társaik temetésén testületileg
vonultak zászlójuk nyomában. Céhük a kiskunsági juhászoknak sem volt,
de a Dunántúlról áttelepült német és morva eredetű birkások magukkal
vitték céhes hagyományaikat. A gulyák, ménesek őszi szétverése, a
nyájak megfelezése után a pásztorok országszerte lakozásokat rendeztek.
Év közben is számos alkalmat találtak arra, hogy életüket kicsit
megvidítsák, s a közeli csárdákba is ellátogassanak. A lovak, birkák
úsztatása, a marhák tüzes vasakkal való bélyegezése, a birkanyírás,
csikónyírás, a kosbárányok herélése mind jó alkalom volt az áldomásra.
A Duna–Tisza között „tomot ültek” (például Kecskemét, Szeged, Halas
vidékén), azaz lakomát rendeztek, a Tiszántúlon évente 3–6 alkalommal
juhtort, gazdasági evíst tartottak a gazdák és a gazdaközösségek
pásztorai. Kondások lakomája volt a szerpecsenye. Sorrend szerint öltek
le bizonyos időközönként egy-egy disznót, s a belőle készült
pecsenyével társaikat is megvendégelték. A soros kondás tartozott a
disznót 10 lépés távolságból úgy eltalálni a baltájával, hogy rögtön
vége legyen. Máskülönben bírságot kellett fizetnie.
Országszerte pásztorvigasságok voltak az őszi számadás és a
pásztorfogadás, a pásztorok védőszentjeinek napján. Különösen
Kelet-Dunántúl juhászai ünnepelték a 18–19. században a Mihály-napi
juhászbúcsút. Tolna megye főfiskálisa jegyezte fel: „Megyénkben ugyan a
juhászoknak semmiféle czéhek nincsenek, mindazonáltal azon szokás van
nálok, hogy esztendőnként Szent Mihály-napkor valamennyi Juhászok,
légyen az számadó vagy Bujtár rész szerént Simontornyán, rész szerént
pedig Fehérváron öszve sereglenek, ottan nagymisét tarttatnak, egyéb
eránt mintegy három napokig mulatnak, korhelkednek, táncolnak, sőt
gyakran halálosan verekednek, mely miatt a vármegye ezen összejövetelt
annyira amennyire tilalmazza is”. A fehérvári juhászbúcsúról szóló első
tudósítás 1817-ből származik, s kiderül belőle, hogy mélyen a 18.
században gyökerező hagyományról van szó. A Mihály-napi búcsúra a
juhászok Bácskából, Belső-Somogyból is eljártak, nemcsak a közeli
Fejér, Tolna és Veszprém megyéből. Vitték magukkal asszonyaikat,
leányaikat is. Tehát az elszegődés és a mulatozás mellett volt egyfajta
leányvásár szerepe is a nagy sereglésnek. Elmaradhatatlan szereplői
voltak a pásztorok az esztendő nagy ünnepeinek. Karácsonykor a
templomban is megjelentek s énekeltek. Többnyire csoportosan (gulyás,
csordás, kondás, juhász) járták végig a települést, s a gazdák házánál
kegyes szövegű éneket kántáltak, köszöntőt mondtak, bő malac- (bárány-,
borjú-) áldást kívántak. A gazdáktól bort, pálinkát, kalácsot kaptak.
Nevezték ezt a szokást kántálásnak, koledálásnak, helyenként
suprikálásnak (Főként ott, ahol nyír- vagy fűzvesszők kötegét vitték
magukkal, s a háziak egy-egy vesszővel veregették meg a hátukat.
Eközben a pásztorok nagyokat ugráltak, hogy az állatok egészségét,
frissességét e mágikus cselekvéssel is elősegítsék.) Újév, húsvét,
pünkösd, valamint a kihajtás napján is szokás volt a pásztorok
megajándékozása. Jeles napi ostordurrogtatásuk, hétköznapi tülkölésük,
lakodalmi duda, flóta, citera stb. szolgáltatásuk is hozzátartozott a
helyi társadalmak életéhez.
A pásztornép egykor egész megjelenésében, viseletében, magatartásában,
beszédmodorában feltűnően elütött a földművelő parasztságtól, s még
sokkal inkább a társadalom más rétegeitől. Meglazultak s lassacskán
eltűntek a régi patriarchális viszony gesztusai a 19. század második
felében, amikor a parasztság egy része vagyoni szempontból
megerősödött, s polgári mintákat kezdett követni. Az ilyen „úrhatnám”
gazdák viselkedését a pásztorok ellenszenvvel figyelték, s nem is
törődtek olyan szeretettel a jószágaival, mint amikor „egy tálból
kanalaztak” a gazdával és családjával. Többé nem mondta a pásztor és a
szolga gazdája ökreire, hogy a „miénk”, hanem azt, hogy a „gazdáé”. A
pásztorok anyagi és szellemi műveltségének még megannyi sajátos vonása
volt, de ezek közül itt legfeljebb néhány címszó említhető: szárított
hús, gulyásos hús, szolgafa, bogrács, szárított tésztával főtt ételek,
a terelés, őrzés és a mezei élet tárgykészlete, a pásztorviselet
jellegzetes darabjai, a pásztorművészet részlegei, mint a tárgyalkotó
művészet (fafaragás, csont-, szaru-, bőr- és fémmegmunkálás),
pásztordalok, botos pásztortáncok és -hangszerek, pásztormágia,
-kultuszok és -hiedelmek, a pásztorok természetismerete,
állatgyógyászati és egyéb racionális (szakmai) ismeretanyaga.
Mindezekről a néprajzi szakirodalom és a sorozat más kötetei bőséges
tájékoztatást nyújtanak. E néhány címszó is jelzi, hogy a népi kultúrán
belül a pásztorok egy jellegzetes, a parasztokénál gyakran régiesebb
rétegkultúra fenntartói, éltetői voltak.
tovább...
|