css buttons by Css3Menu.com


  
 















A magyar néptánc

Nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc. Népi táncaink eredete az ősi korba nyúlik vissza, amikor a tánc szertartások része volt. A ma is élő táncok sajátos mozgásformái, az átmenet nélküli, szakított mozgásváltozatok, a hangulatban, az erőben bővelkedő férfitáncok, valamint az a sajátság, hogy a magyar tánc főleg férfitánc, arra engednek következtetni, hogy az első magyar táncok harci táncok voltak. Erre utal a játékos táncok alakzata is, amelyeket, túlnyomórészt körben járnak. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a táncoknak tűz lehetett a középpontjuk. A harcos múlt emlékét ma is őrzik a ma élő botos táncok sokasága. Az a megszállottság, amely a magyart jellemzi tánc közben, a múltban sok téves ítéletre adott okot. A XII. században az ördög mesterségének tartották a magyar táncot, ezért üldözték is. Ennek az lett a következménye, hogy a későbbi fölszabadulás a csendes, higgadt idegen táncoknak nyitott utat. Nincs olyan forrásunk, amely bizonyítékokra tudna hivatkozni a magyar tánc régmúlt formáit illetően. A tánc sokszínű, rengeteg változatban él, s ezeket rendszerbe foglalni szinte lehetetlen. A tánc tudománya apáról fiúra szállt, s a tánc fennmaradása az utód képességétől függött. Ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az a kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető kisebb-nagyobb változatok adják a magyar vonást. A magyarság meg tudott őrizni valamit abból a táncművészetből, amelyet Ázsiából hozott és merőben különbözik Európa minden más táncművészetétől; sajátosan magyar. Az alkalomhoz kötött táncok a magyar néptánckincs egyik funkcionális csoportját képezik. Szélesebb értelemben ide tartoznak mindazok a táncok, amelyek az ünnepi szokás keretében fordulnak elő és más szokáselemekkel együtt az ünnep céljának kifejezői. 

 
A magyar tánc sajátosságai

A magyar tánc tartásával, formáival, különös lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közül. Tánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte levő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinek uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. A párok olyan összhangban vannak, ami szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorság, magabiztosság, kitűnni akarás; a lány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet. A magyar tánc lélekből eredésének tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigurák annyifélék, ahány ember táncolja őket. Az igazán magyar táncnak csak a kötetlen táncokat fogadhatjuk el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar tánc rendszertelen, csakhogy belül való törvényszerűsége az egyén egész életét, érzéseit közli abban a rendben, ahogy az a táncosnál jelentkezik. Jellemző vonása a magyar táncnak a következetesség. Az ünnepi szokásban előforduló táncok mindig okszerű rendben következnek egymás után. Egyes tájak magyar tánca magán viseli a környező népek hatását. A magyar embernek a magyar zene és a magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. "Ez a tánc és ez a zene úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje, karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti őket, vesztességébe hamarosan belepusztul"

A pásztorok körében kialakult jellegzetes néptánctípus. Fajtái:
a) Kanásztánc. Két keresztbe tett bot fölött és körül járja a táncos (férfi);ritmusa jellegzetes: titi titi / titi tá // titi titi / tá tá. A magyar népzene ritmusvilágának egyik alapanyaga.
b) Botoló. Rendkívüli ügyességet igénylő botforgató, támadó-védekező, fegyverforgatásra emlékeztető tánc. A XVI-XVII. század, magyar katonatánca a hajdútánc, amely sok kapcsolatot mutat Közép- és Kelet-Alföld  középső vagy tiszai táncdialektus az Alföldön és a Felvidék keleti felén (kb. a Mátra vonalától keletre) élő népcsoportok tánckincsét foglalja magába.
A magyar nyelvterület nagyobbik részét jelentő központi dialektus tánckincse egységesebb, tájilag kevésbé tagolt, mint a dunai vagy az erdélyi területé. Ennek magyarázatát a csekélyebb mértékű táji tagoltságban s még inkább e terület viszonylag egységesebb történeti-társadalmi fejlődésében kereshetjük. Szembetűnőbb különbségek csupán az alföldi és felföldi népcsoportok tánckincsének összevetése során adódnak, a török hódoltság által érintett vagy érintetlen területek viszonyában.
A terület tánctípusai meglehetősen egybemosódnak, formai-zenei sajátosságaik erősen keverednek. Így az egyes táncfajták formai, zenei és funkcionális kerete igen sokrétű. A változatképződési tendenciák a kisebb közösségeken belül is erőteljesen érvényesültek a legutóbbi időkig. A terület táncai formai-szerkezeti szempontból bonyolultabbak, összetettebbek, mint a nyugatiak, motívumkészletük gazdagabb. A kötetlen, gazdag motivikájú, új stílusú verbunk és csárdás mellett itt a fejlett eszközös pásztortáncok, a botolók képviselik tánckincsünk régibb rétegét.
A tiszai dialektus jellemző tánctípusai a következők:
Európa népeinek katona- és pásztortáncaival.
. Pásztortánc, botoló. Az Alföld egyes részein sokáig érintetlen szilaj állattartás kedvezett a régies pásztorkultúra fennmaradásának. Az eszközös pásztortáncok, a botolók különböző típusai (szólóforma, két férfi párbajszerű küzdelme, nővel járt páros és csoportos formák) főként a Felső-Tisza-vidék pásztoraitól és cigánytelepeiről kerültek elő. A zenei és mozgásanyagában rendkívül szerteágazó, sokrétű tánccsaládot szinte csak {6-413.} az eszközhasználat alapján határozhatjuk meg. A különböző tempójú, ritmusú és metrumú kísérődallamok között éppúgy találunk 7-8 szótagos régi 3/8-os dallamokat, páros ritmusú dudanótákat vagy kanásznótákat, mint új stílusú és műcsárdásdallamokat. A mozgáskincsben és a ritmikában is megkülönböztethetők a régi ugrós, a cigánytánc vagy a verbunk és csárdásanyag eltérő rétegei. (A dunántúli kanásztánc zenei és mozgásanyaga egységesebb: a régi kanásznótákra az ugrós egyszerű motívumkincsét táncolják.) A tiszai dialektus pásztortáncait az eszközkezelés fejlettsége, főként a virtuóz botforgatás különbözteti meg a dunántúli kanásztánctól, amelyben az eszközhasználat ma már szinte csak a földre helyezett botok körüli táncolásra korlátozódik. A seprűtánc a középső dialektus területén is szorosan kapcsolódik a pásztortáncokhoz.

Szatmári csárdás



A Felső-Tisza-vidéki csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben a Dél-Nyírségben és az Erdőháton nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás, a lassú tempójú "csendes", a közepes tempójú "csárdás" és a friss "ugrós". A tánc elnevezései közt találjuk még a "lassú", "csendes csárdás", "magyar csárdás", vagy "félugrós" kifejezéseket, melyek vagy összefoglaló nevek, vagy az egyes tételek megjelölései. A csárdás a középkorú nemzedékek tánckincsében még ma is életerős Szatmárban. Fennmaradásában nagy szerepet játszott a viszonylag korán, a 19. század második felében megjelenő falusi, "kontár" táncmesterek által tanított "magyar kettős", "magyar szóló" táncok motívumanyaga, mely gyarapította a helyi táncok motívumkészletét. E vidék dzsentri rétege is példát mutatott a parasztságnak a hagyományok ápolására azzal, hogy a csárdást maga is szinte egyetlen táncként használta. Így a parasztság is tovább megőrizte a táncot, nem érezvén azt elavultnak, ósdinak.
A csárdás mind lassú, mind friss tételének tempója mérsékeltebb, félúton van a régies lassabb erdélyi és az újabb dunántúli csárdás között.
A lassú és friss csárdás motívumkészlete - a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben - nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben. A lassú tétel jellegzetes összefogódzási módjai a váll-derék fogás, az ún. keringő-fogás, az egy- és két kézfogás, de az oldalfogás, illetve a pár elengedése is előfordulhat. A lassú elsősorban kétlépéses csárdás motívumból, forgásból, félfordulósból, bokázókból, hátravágókból és csapásokból áll. A friss következetesen fent-hangsúlyos, a függőleges hullámzás "fent"-je és "lent"-je külön ritmikai értékű mozdulatfázisra bomlik, így erőteljesebben is érvényesül, mint a lassú tételben. A friss jellemző motívumai között megtalálható a cifra, a kisharang, a félfordulós, a kicsapás, hátravágás, hegyező-kopogó, páros forgó, valamint igen sok csapásolás. Fontos formai eleme a szatmári frissnek a külön táncolás. A táncos partner elengedése gyakori figurázással párosul, de a nyugati csárdások csalogatós mozzanatai ritkák. A friss csárdás általában ugrós jellegű figurázással kezdődik, majd kiforgatásokkal díszített páros forgás következik. A forgás fél-fordulásokká alakul át, ezután a folyamat elölről kezdődik vagy párelengedős csapásolás következik, amit rendszerint ismét páros forgás követ.
 
Csárdás (Nagyecsed)

Szatmári néptánc


Szabolcs-Szatmár megye keleti, a történelmi Szatmár vármegye ma is Magyarországhoz tartozó része több kistájra tagolható. A néptáncos szóhasználatban "szatmári"-nak nevezett táncok területe ezek közül az egykori Ecsedi-láp környéke: a "Rétoldal", a Szamos és a Kraszna folyók közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai: Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A török időkben a vidék sokat pusztult, erős várait (Ecsed, Szatmár, Várad) váltakozva birtokolták a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a Török Porta hadai. A határvidéki helyzet ugyanakkor bizonyos függetlenséget is jelentett. Budai Nagy Antaltól II. Rákóczi Ferencig itt, a Partiumban volt a magyar szabadságharcok egyik fészke. A nagyszámú "bocskoros" nemesség patriarchális viszonyban élt együtt a parasztsággal, erős befolyást gyakorolva annak népi kultúrájára, viselkedésmódjára, életformájára egyaránt. Ezt az erős "Szatmár-tudat"-ra épülő, nemesi színezetű folklórt Bereg felől felvidéki, délkeletről erdélyi árnyalatok gazdagítják. A Felső-Tisza vidék -- táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is -- tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Táncéletére egyfelől a spontán szerveződő, alkalmi mulatságok sokasága, másfelől -- a résztvevőket nyomtatott kártyákkal meghívó -- "bilétes" bálok jelenléte volt a legjellemzőbb. Az archaikusabbnak tűnő, konkrét időhöz nem kötödő táncmulatságok elsősorban a kaláka munkákhoz (kenderdörzsölő, lekvárfőző, fonó) kapcsolódtak. A különböző társadalmi rétegek (pásztorság, cselédség) számára megrendezett batyus bálok tovább színesítették ezt a képet. A "bilétes" bálok már egy polgárosultabb tánckultúrát engednek sejtetni. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi stílusú -- főleg a pásztorok körében fennmaradt -- eszközös (botoló)- ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást. Hasonló kettősség figyelhető meg az itt élő parasztság táncbéli társadalmi kapcsolatrendszerére is. Az ország más tájain nem találunk olyan szoros kulturális együttélést a lecsúszott dzsentri, a földműves és a kiegészítő tevékenységet folytató félig vándorló, félig letelepedett cigányság között, mint Szatmárban. A csárdást hasonlóan táncolja mindhárom társadalmi réteg, s archaikus vonásokat őrző cigánybotoló és a magyar pásztorok kondástánca is sok közös vonást hordoz. A szatmári táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás (csendes, csárdás, ugrós). A tánc elnevezései közt találjuk a lassú, csendes csárdás, magyar csárdás, ugrós, vagy félugrós kifejezéseket, melyek vagy összefoglaló nevek, vagy egyes részek (tételek) megjelölései. A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet játszottak a viszonylag korán megjelenő (19. század)  falusi, "kontár" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete -- a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben -- nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben. A férfi szólótánc leggazdagabb variánsai -- magyar verbunk, magyar szóló néven -- az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő funkcióban éltek, de később már csak egy-egy mulatság kiemelt eseménye volt, ha valaki eljárta a tánctudás maximumaként emlegetett verbunkot. Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül, nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban. Az eszközös táncokat a hozzákapcsolódó zenei kíséret, az eszköz kezelése, a motívumkincs alapritmikája, valamint a tánc formai-szerkezeti jellemzői alapján négy kisebb csoportra oszthatjuk: párbajszerű "valódi" botoló, kanásztáncszerű botoló, cigánytáncszerű botoló és verbunk- és csárdás zenére járt botoló. A cigányok által ismert "valódi" botoló a párbajszerű táncaink legreprezentatívabb típusa, ahol az eszközkezelés, a lábmotívumok, a térkihasználás mind-mind a küzdelem pillanatnyi helyzetének van alárendelve, s a proporciós hagyományok őrző kísérő zene inkább csak hangulati, érzelmi aláfestése a táncnak, mint formai-szerkezeti tagoló eszköz. A magyar pásztorok között ismert verbunk- és csárdás kíséretű botolókban már egyértelműen a mutatványos jelleg dominál, ahol már olyan eszközkezelési módok (a bot ujjak közötti pergetése, láb alatt való átkapása, a földre helyezett eszköz átugrálása) is megjelennek, melyek a párbajszerű változatnál felesleges lenne. A kanásztánc- cigánytáncszerű botolók a bemutató funkciójú eszközös táncok speciális kísérőzenéjű változatai melyek erősen kontaminálódnak az eszköz nélküli változatokkal (oláhos, cigánytánc) Az ugrós tánctípus legfejlettebb változatai az Alföld keleti, északkeleti peremvidékén találhatók. Elnevezései; oláhos, oláhtánc, vagy romántánc. Szórványos, de elég következetes előfordulása (Kállósemjén, Tyukod, Kék) a tánc korábbi, szélesebb elterjedtségére utal. Századunkra már csak a pásztorok és a cigányok őrizték meg. Az oláhos általában szabályozatlan szerkezetű szóló férfitánc, de előfordulhat páros, vagy páros cigánytánc formában is. Legjellemzőbb motívumai; hármaslépés, bokázó, légbokázó, ollós, tapsos-csapásoló. A gyakran használt, bővített szerkezetű motívumok már az erdélyi legényesekhez való közeledését mutatják. Legközelebbi rokona a dél-alföldi oláhos és a szilágysági figurázó. Motívumai keveredhetnek a helyi cigány- vagy verbunk tánc lépéseivel.
 
tovább...















vertical menu css by Css3Menu.com