Hagyományos legeltető állattartás
Ridegtartás
A folyószabályozások előtt a
Tisza és mellékfolyói az Alföld területén 2,5-3 millió katasztrális
holdat öntöttek el. Így kialakult a gazdálkodásnak egy olyan
övezettsége, amely a legmegfelelőbben használta ki az adottságokat:
folyó szint: víznyerésre és a legelő állatok itatására alkalmas,
árvíz járta terület: rétek, legelők, ártéri erdők,
ármentes terület: települések, kertek, szántóföldek,
homokhátságok, löszhátak területe: szárazlegelők.
Az állatok legeltetése két szinten folyt, s minden állattartó közösség
megpróbált mind ártéri legelőt, mind szárazlegelőt használatba venni,
mert így nem voltak kiszolgáltatva annyira az időjárásnak és az
árvizeknek. Ha emelkedett a vízszint, a szárazlegelőre hajtották a
marhákat, ha a hőségtől kisült a növényzet, a nedves ártéri legelőket
vették használatba.
A legelőket a közbirtokosság szervezte, ő fogadta fel a pásztorokat,
elkészítette a legeltetés rendjét. A gazdák tulajdonhányaduk alapján
engedtek állatokat a legelőre, s csak a pásztorok bérét kellett
fizetniük. Nem volt azonban minden település olyan helyzetben, hogy a
megnövekedett igényeknek megfelelő létszámú marhaállományának elegendő
külső legelőt biztosítson a saját tulajdonában, s ilyenkor legelő
bérléséhez folyamodtak. A bérelt és a saját tulajdonú legelőket a
legeltetett jószág faja és haszna szerint járásokra osztották fel. Volt
például ménesjárás, csürhejárás, birkajárás, baromjárás,
ökörcsordajárás, stb. A legnagyobb legelőkkel Szeged, Kecskemét (Bugac)
és Debrecen (Hortobágy) rendelkezett. Debrecen hortobágyi legelőin
1774-ben 11 gulyajárás, 2 ökörcsordajárás, 2 ménesjárás és 18
nyájterület volt.[16] De nem mindig volt a legelő a település
környékén. A jászberényiek Lajos és Mizse pusztákra hajtották
állataikat Cegléd és Nagykőrös határán keresztül, engedéllyel és fűbért
fizetve.
tovább...
|