Bőgőtemetés
Egy
mai példa a bőgőtemetésre. A pécsi Néprajzi Múzeumban február 13-16.
között Bőgőtemetés címmel farsangsirató hagyományokat eleveníti föl
Burján István etnográfus, főmuzeológus előadása, melyre még várják az
érdeklődők jelentkezését. Már felravatalozták a nagybőgőt a Guzsalyos
teremben, egy fehér abrosszal leterített asztalon pihen, s a
tekintélyes hangszer körül ott sorakoznak a marhakolompok, kereplők,
csörgők, zajkeltésre alkalmas lábasok, edények, botok, s nem hiányzik
az alkalmi tárlatról néhány jellegzetes busóálarc sem. Minden kellék
adott hát ahhoz, hogy az érdeklődő gyermekek és felnőttek kezükbe
vegyék és kipróbálják a zeneszerszámokat, a téltemető vigasságok
elmaradhatatlan tartozékait, s akinek kedve szottyan, a busóálarcokat
is magára öltheti.
A
farsang húshagyó kedden zárul, hisz hamvazószerdától itt a nagyböjt
időszaka, ezért hát a hagyomány szerint el kell temetni, finomabban
szólva: hűvösre kell tenni a hegedűt, mint a vigasság egyik jelképét –
kezdi beszélgetésünket Burján István etnográfus, főmuzeológus. – A
bőgőtemetés hagyományosan húshagyókedden zajlott, az egész éjjel tartó
bál zárásaként. Éjfélkor egy fehér abrosszal leterített asztalra
fektették a legnagyobb hangszert, a bőgőt, s hogy méltóképpen
elbúcsúztathassák a vigasságok időszakát, a legrátermettebb legényt
tették meg „kántornak”: a fejébe fekete süveget nyomtak, ráterítettek
egy fekete leplet, drótból hatalmas okulárét formáltak neki, s
kezdődhetett a „szertartás”.
tovább...
|