Fazekasság
Népi mesterség, melyet eleinte a
hűbéri birtokok jobbágyiparosai űztek, később pedig elsősorban a
városi, mezővárosi céhekbe tömörülő, kizárólag ipari-kereskedelmi
tevékenységet űző mesterek. I. István király 1015–31 között adományozta
a veszprémvölgyi görög apácáknak Gerencsérpusztát Bakonytamási
határában, amelyet az adományozott falvak között fazekasközségként
tüntettek fel. Szép számmal kerültek elő a mesterség meglétét bizonyító
tárgyak is, amelyek részben a korabeli sírok, részben a telephelyek
tartozékai, fazék formájú sírkerámiák, a telephelyekről egyszerű fazék
és cserépbográcsok vagy agyagüstök töredékei. Mivel a cserépbográcsok
nemcsak a véglegesen megtelepedett magyarság telephelyein találhatók
meg, hanem mindenütt, ahol addig megfordultak, a magyar népi kerámia
eredetének, a mesterség előzményeinek problémája kétféleképpen tehető
fel: magával hozta-e a mesterség ismeretét, vagy az itt talált
lakosságtól tanulta a magyarság? – 1. A két háború között közzétett
régészeti munkákból kitűnik, hogy a letelepedő magyarság az előttük itt
élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta,
majd a szlávoktól tanulták a mesterséget. „Majdnem bizonyos, hogy első
fazekasaink (gölöncsérek) itt talált avar és szláv mesterek voltak” –
írja László Gyula egyik 1944-ben megjelent munkájában. Nagy vonalaiban
ugyanezt az elképzelést adja tovább Domanovszky György is az 1940-es
években publikált, a magyar népi kerámiát összefoglaló könyvében. – 2.
A két háború között a cserépbográcsok által felvetett problémával több
kutató is foglalkozott. Szőke Béla az 1950-es években mintegy az
addigiakat összefoglalva és a saját kutatásait is közreadva
megállapította: a cserépbográcsok legkorábbi mo.-i darabjai a 9. sz.
első feléből valók, a legutolsók a 13. sz.-ból. Formájuk gömbölyű,
peremük széles, a belső részén mindig párosával és szemben elhelyezett
és függőleges átfúrt fülekkel ellátott, melyek arra szolgáltak, hogy a
felfüggesztett zsinórt a lángtól megóvják, ugyanis ezeket a nyílt
lángon való főzéshez használták. Mindig a települések táján találhatók,
feltehetően főleg halászok, pásztorok szállásai körül. A
Kárpát-medencében a magyar etnikumú területeken lelhetők fel. A 13. sz.
után már nem találhatók meg a régészeti anyagban, s ezt a félnomád
életmód megszűnésével hozza kapcsolatba Szőke Béla, Dienes István
közlése alapján. Úgy tűnik, hogy a cserépbogrács korai előde a
szabadban történő főzésnél szinte napjainkig is használt, fémből
készült „bográcsnak”, népi nevén vasfazéknak. A házak közötti téres
helyeken cserépüstök töredékei kerültek elő, amelyekben nyílt lángon
főzhettek, szolgafára akasztva vagy vas háromlábra helyezve őket.
Eredetükről pedig azt mondják: „... van néhány jellegzetes edényfajta,
amelyet az őslakosság mesterei nem készíthettek. Ilyen korai falvaink
legáltalánosabb edénye, a cserépüst, amely a magyarok megjelenésével
tűnik fel a Kárpát-medencében.” 9–13. sz.-i kerámiáink még igen
kezdetleges készítési módról tanúskodnak. Az edények fala vastag, jól
láthatók az egymásra rakott agyaghurkák és az edény falát egyengető
ujjak nyomai. A 13. sz.-ból maradtak fenn simább falú edények is,
amelyekből fejlettebb technikára következtethetünk, bár még mindig az
egyszerű kézikorongot használják. A 14–15. sz.-ból fennmaradt egyszerű
fazekak és palackok mellett megtalálhatók a korabeli háztartások
megnövekedett igényeiről tanúskodó kancsók, poharak, korsók. Ezeknek a
fala vékonyabb, anyaguk finomabb, és a fal felülete simább, mint a 13.
sz.-i edényeké volt. A korong fejlődése és a technikai lehetőségek
felismerése, azok jobb kihasználása következtében jobb minőségű és több
edényt készítettek. Az edények minősége azonban mégsem volt egyforma
ugyanazon korban, hiszen készítőik sem éltek ugyanazon társadalmi
körülmények között, és nem dolgoztak azonos feltételek mellett: a 13.
sz.-ban már általánosan ismert, gyorsabban forgó kézikorongot a hűbéri
birtokon földesurának dolgozó jobbágyfazekas még a 16. sz.-ban is
alkalmazta, míg a városi, mezővárosi kézműves, aki piacra termelt, a
15. sz.-tól az álló tengelyű, lábbal hajtott korongot használta. Az
álló tengelyű, lábbal hajtott korong ismerete tette lehetővé, hogy a
15. sz.-ra a magyar fazekas korszakának legmagasabb technikai szintjét
elérje. Más vonatkozásban is nagy változást hozott a 15. sz.: a 14.
sz.-ban viszonylag ritkán feltűnő → ólommázat ekkor már gyakran
alkalmazták az edényeken, majd az → ónmáz mint a legújabb fedő és
díszítő anyag is megjelent Mo.-on, s a 16–17. sz.-ban ahabánok (→
újkeresztények) révén országszerte kedveltté vált. Az ólommázat már
nemcsak funkcionális céllal alkalmazták az edényeken, hanem megjelentek
valószínűleg a 16. sz.-ban előszőr az →íróka használatával készült,
ólommázzal díszített edények, főleg tálak és tányérok. S hogy az
edények ekkor már nemcsak a mindennapi konyhai szükségletet elégítették
ki a parasztság körében, hanem falra akasztva a lakásokat is
díszítették, tanúsítják a szintén ekkor megjelenő akasztófülekkel is
ellátott tányérok. A gazdag, virágos ornamentikájú kerámiák a
reneszánsz diszítményeinek korai feltűnését, azoknak a magyar népi
kultúrába való korai beilleszkedését mutatják. – A 16. sz.-ban jelentek
meg É-Mo.-on a habánok új ónmázas technikával. A törököktől is új
edényformákat és díszítési eljárásokat, mint pl. a folyatott
engobe-diszítést (→ földfesték) vettük át. Ezek az új külső hatások a
magyar kerámia 17–19. sz.-i nagy kivirágzását, a stílusok
differenciálódását eredményezték. E kivirágzást elősegítette a céhek
megalakulása is, melyeket a mezővárosi és a városi fazekasok termelői
és társadalmi érdekeik megvédésére hoztak létre. A hűbéri birtokok
jobbágyfazekasai tovább viselték a feudális terheket, és városbeli
céhes társaik mellett esetleg csak kontárokként jelentkezhettek a
piacon. A legkorábban megalakult fazekascéhek közé tartozott a
kolozsvári, mely 1512-ben, a pozsonyi, mely 1569-ben, a kassai, mely
1674-ben, a dési, amely szintén az 1570-es években alakult. A
hódoltsági területeken – a Dunántúlon és az Alföldön – nem voltak ebben
az időben céhek. Ott csak a hódoltság megszűnte után, a 18. sz. elején
kezdtek megalakulni, és még a 19. sz.-ban is szerveződtek újak. Az
1890-es országos statisztikai adatok 7000 fazekast tüntetnek fel, akik
évente kb. 30–40 millió edényt készítettek. Abban az időben több ezer
települése volt az országnak, ahol fazekas dolgozott, és olyan falvaink
is voltak, amelyekben szinte mindenki fazekas volt. Ilyen falu volt
Csíkmadaras, amelyről a következő mondóka szól:
Ez a falu Madaras,
Hol a pap is fazekas.
Fazekasközpontjaink, melyek behálózzák a történeti Mo.-ot, népi
kerámiánk 6 nagyobb stíluscsoportját is jelentik. A stílus jegyei
mindenütt, minden központban az ún. diszkerámián mutatkoznak meg a
legerőteljesebben: ezek az edény alapszíne, díszítményének színei,
elemei, kompozíciója, azon belül a különböző eredetű díszítmények
elrendezése, a díszítés eszköze stb. Ha mázatlan, stílusát elsősorban
az határozza meg, hogy milyen égetésen esett át az edény, hogy utána
vörös lesz-e vagy fekete? A vörös edényeket földfestékkel festik,
eszközzel vagy eszköz nélkül karcolják; a fekete edényt égetés előtt
karcolják, sikálják, vésik. A stílusközpontra jellemző lehet még az
edények formája vagy egyes részeinek oly módon való alakítása, hogy az
egyben bizonyos mértékig már a stílust is jelzi. A hat nagy
stíluscsoport a következő: 1. Közép-tiszai terület: Debrecen,
Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös, Pásztó és Eger. – 2.
Felső-tiszai terület: Vámfalu, Bikszád. – 3. Felvidéki terület: Gömör
megye és Bakabánya kerámiája. – 4. Közép- és D-alföldi terület:
Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Szentes, Nádudvar. – 5. Dunántúli terület:
Sárköz (Baja, Siklós, Szekszárd), Mohács, Tata, Csákvár, Ják, Tüskevár,
Sümeg, Magyarszombatfa és környéke. – 6. Erdélyi terület: Torda, Jára,
Zilah, Dés, Székelyföld, Rév, Barcaság. – A fazekasok vagy maguk vitték
készítményeiket eladni, vagy kereskedőknek adták át, akik révén a
készítési helytől távoli vidékekre is eljutottak. Az edényeket szalma
közé, kocsira rakva, otthonuktól messze vitték készítőik: a gömöriek az
Alföldre, a dunántúliak a Duna–Tisza közére vagy a Dráván is túlra. Az
edényekért kapott fizetség nem mindig pénz volt, hanem terményért vagy
más élelmiszerért cserélték el, ahogy a szükséglet megkívánta. Gyakran
az ország határain túl is eljutottak az edények, mint pl. a mohácsiak
készítményei, melyeket hajóba rakva szállítottak a Balkánra. – Népi
kerámiánk formakincse két alapvető csoportra oszlik: 1. laposedényre
vagy tálasedényre; – 2. fennálló edényre. Ezek a) fazékfélék, b)
korsófélék lehetnek. E két csoportba be nem sorolható készítmények is
vannak, mint pl. a gyerekjátékok vagy a szenteltvíztartók. De nem
feledkezhetünk meg a fazekasságnál megemlíthető kályhásság
készítményeiről, a kályhacsempékről sem. ( bokály,
bödön, bögre, butella, butykoskorsó, csalikancsó,
csecses csupor, cserépkosár, csigacsináló,
dohánytartó, fazék, fésűtartó, gyertyamártó,
ikerfazék, kalácssütő, kancsó, komaszilke,
korsó, kulacs, lakodalmas fazék, miskakancsó,
mozsár, persely, szenteltvíztartó, szilke,
tál, tányér, tepsi, tintatartó) – A népi
fazekasmesterség a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől függően
(hogy ti. tűzálló agyaggal dolgozik-e vagy nem tűzálló agyaggal)
szakágakra bomlik, és ennek megfelelően nevezik el az agyagiparosokat →
fazekasnak, kályhásnak, → tálasnak, → korsósnak. A fazekasok egyik
ismert, tájnyelvi elnevezése a → gerencsér. Itt említjük meg a
fehéredényeseket, akik ónmázas, ún. népi fajanszot készítettek. – A
fazekasság legfontosabb nyersanyaga az → agyag, amelyet a lakóhelyükhöz
közel bányásznak, vagy különösen a → tűzálló agyag esetében messziről
hozatnak. – Az agyagot többszöri tisztítás után vízzel összekeverik,
majd ládákban tárolva a vizet elpárologtatják belőle. Az ily módon
megszikkadt agyagot kockákra vágva a műhelybe viszik, ahol ismét
tisztítják, majd gyúrják, tapossák, hogy minél rugalmasabbá váljék.
Végül akkora darabokra vágják, amekkora darabokat a készítendő edény
nagysága megkíván. Ezután következik az edény formálása, a korongolás.
Nedves kézzel végzik, vagy nedves bőrt szorít a fazekas az ujjai és az
edény közé. Amikor kész az edény, egy vékony dróttal levágja a
korongról és szikkadni hagyja. Szikkadás után kapja az edény az
alapszínét, engobe-ot és az esetleges díszítményeket: írókával,
ecsettel, más eszközzel vagy eszköz nélkül, ill. a felület pozitív vagy
negatív alakításával. A megszáradt edényeket először gyengén kiégetik
az égetőkemencében, majd a második, erősebb égetés előtt rakják rá a
mázat. Kezdetleges körülmények között az edényeket nem kemencékben,
hanem valamilyen éghető anyaggal körülrakva égetik. (Erre azonban
Mo.-ról nincs példa.) A legegyszerűbbek egyike a nálunk is ismert kerek
alaprajzú kemence. Újabb az ún. német vagy hosszú kemence, mely
téglalap alakú. Ilyen volt a habánok kemencéje is.
tovább...
|