Ostor
Állathajtó és terelőeszköz, mely
fa nyélből és a ráerősített szíjból vagy kenderkötélből áll. Két
alaptípusa van: rövid nyelű, amelyet pásztorok, valamint egy hosszú
nyelvű, amelyet a szekerező-kocsizók használnak. A pásztorok által
használt rövid nyelűt nevezik nehéz ostornak, kancsikának, korbácsnak
is, bár legelterjedtebb és szaknyelvi neve a karikás. Utóbbi név onnan
származik, hogy e típusú ostort gyakran – bár korántsem általánosan –
forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyeléhez. A karikást leginkább
a csikósok használják, mesterségük jelvénye, címere, de más pásztorok
is alkalmazzák. Az Ormánságban pl. a karikás általános megnevezése a
kanászostor. – A karikás faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal,
pillangókkal díszített. Az Alföldön szokásosak a nyélen fellelhető
szíjkötések, a dunántúli karikásokra fából pillangókat faragnak a
nyélre. A karikás sok részből tevődik össze, s tájanként igen
változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható a nyélhez
erősítő szíjkötés neve: a telek. A karikás derekát kötél köré 6, 8 vagy
12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó
egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a
durranó hangot adja. – A szekerező, kocsizó ostor egyszerűbb; nyele
nemcsak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben –, a nyél is
hajlékony. A kocsizó ostorszíjból, az ökörhajtó ostor általában
kenderkötélből készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú
nyelű ostort használtak, mint Petőfi mondja: „Két öles a nyele, három a
kötele”. – Ostor szavunk egyébként nyelvünk ugor kori szórétegébe
tartozik.
tovább...
|