Szilvalekvár Penyigei
A penyigei vagy nemtudom
szilva augusztus végén, szeptember elején érik. A fák alatt lekaszálják
a füvet, ponyvát terítenek alá, majd hosszú, vékony verőrúdakkal
leverik a szilvát a fáról. A szilvát felszedik, majd fateknőkben több
léről átmossák, szűrőben lecsepegtetik. A hibás szemeket kiválogatják.
Vályogból, pelyvás sárból tapasztott katlanba kerül a rézüst. Az üst
oldalát is körbetapasztják, nehogy leégjen a lekvár. Mivel ez a szilva
nem magvaváló, nem magvalják ki. Főzés előtt egy keveset kézzel
összetörnek, hogy levet eresszen, ne égjen le. Így kezdik meg a
ciberézést. A levet engedett szilvához fokozatosan töltik a többit és
addig főzik állandó kavarás mellett, míg a hús és héj el nem válik a
magtól. Ezt a sűrű masszát kiszedik, és cibererostán átdörzsölik. A
dörzsölés végére a rostán marad a mag. A mag nélküli, átdörzsölt
„gyümölcslevet” – ciberét – visszatöltik a kimosott rézüstbe. Az üstbe
helyezik a vitorlát és kavarórúdat. Újból tüzet raknak, és kezdődik az
öregítés. A ciberéből sűrű lekvárt főznek. Az öregítés állandó kavarás
mellett több mint 12 órát is igénybe vehet. Akkor van kész a lekvár, ha
a felfordított kanálról nem esik le vagy újságpapírra rakva, a papír
nem ázik át. A kész lekvárnak magas, 60-62%-os a szárazanyagtartalma. A
forró lekvárt teknőbe szedik kihűlni, majd szilkékbe teszik. Régebben
kemencébe is berakták, megbőrözték a lekvár tetejét, ezzel is lezárva
azt. A szilkéket zsírpapírral, hólyagpapírral kötötték le. Cukrot,
tartósítószert nem használnak, ezek nélkül is évekig eláll a lekvár.
Nem romlik meg, csak még jobban megöregszik. Leegyszerűsítve így főzik
a „fekete aranyat”, ami a valóságban több mint egy nap.
tovább...
|