Legelő, mező
A háziállatok legeltető helyéül
szolgáló terület. Az Alföldön a település melletti füves ősgyepek, a
nagy kiterjedésű puszták, hegyvidékeken az erdőhatár feletti
füves területek, tisztások, irtások és füves, ritkás erdők, a nyomásos
gazdálkodás idején a szabadon hagyott ugar, a betakarított termesztett
növények helyén (pl. tarló) felburjánzott gaz szolgáltak legelőül. A
feudalizmus korában a földesúr és jobbágyai közösen használták a
legelőt, s legelőbőség esetén bárki korlátozás nélkül bármennyi állatot
hajthatott rá. Egyes alföldi legelőkön egész évi legeltetés folyt
(telelő, nyaraló), s a vegetáció változása szerint vándoroltak (
vándorpásztorkodás). A kapitalizmus korában csökkent a legelők
területe, s a birtokok után meghatározták a legeltethető állatok számát
( legelőjog) és a legeltetés módját. Az állat fajtánkénti legelő
elkülönítés már a középkorban megkezdődött, de csak a 18. századtól
fejlődött ki. ( járás) A 14–15. századtól, majd a török dúlás alatt
elnéptelenedett területeken keletkeztek a puszták (pl. Kiskunság,
Nagykunság, Hortobágy), amelyeket rendszerint legeltetéssel
hasznosítottak. A gyér füvű legelők a 19. sz. közepétől, az
árvízlecsapolást és belvízlevezetést követően alakultak ki. A nagy
határú alföldi településeken a legelők hasznosításának kettős rendszere
alakult ki: a település mellett, a naponta hazajáró állatok (pl.
csorda, csürhe, néhol a fejős juhnyájak) belső legelője, valamint
a tenyésztést szolgáló állatok (gulya, ménes, konda és a meddő juhnyáj)
távolabbi, pusztai külső legelője. A hagyományos gazdálkodás
idején a legeltetés évi rendje a következő volt. Tavasszal,
leginkább áprilisban ( kiverés) gyeplegelőkre, ill. a szabadon hagyott
nyomás felburjánzó növényzetére hajtották ki az állatokat (
legelőszabadulás). Júl. közepétől vagy aug. elejétől a gabonatarlókat
(tarlószabadulás) legeltették, ősszel a megújult gyeplegelők és a határ
egyéb „tarlói” (káposztaföld, kukoricaföld stb.) és a felszabadított
kaszálók szolgáltak legelőül. (még: beszorulás)
tovább...
|