css buttons
by Css3Menu.com
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Karikás, karikásostor
Rövid
nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő
eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és
csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még:
karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két
részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a
rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét
az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy
vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában
35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra
faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét
faragással, rézverettel, ólomöntéssel) és berakással díszítették.
A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-,
cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján
található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú
deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták
fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt
24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból
készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet
tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún.
kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás
végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített
csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög
alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat,
ún. sallangokat, pillangókat kötnek. A nyeleken az ostor telkének
felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén
kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött
fémkarika és a forgó kengyel (telek) előfordul. Az Alföldön, különösen
a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú
ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek,
amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a telek
felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. Itt a telek a
mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági
„ciromostor” nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt,
amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a
karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj
azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből.
Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas
ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a
pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is
készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül
nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangós
pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel,
színes berakással díszített ostornyelet. A szép ostor a pásztornak
nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós
akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje
felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják,
hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem
annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással
késztetik kellő irányba. A karikást elsősorban az alföldi pásztorok
használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb
sudarú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek
jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a
honfoglalás előtti török kultúr elemek közé tartozik. A Hortobágyon és
a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a
nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. a kirgizek és baskírok
ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is
megtaláljuk hasonló funkcióval, sőt alkalmazták a faragással, az
ónöntéssel, a rézverettel és a fémberakással díszített nyelet is.
tovább...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
vertical menu css
by Css3Menu.com
|