css buttons by Css3Menu.com


  
 















Karikás, karikásostor

Rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok,  gulyások,  csordások, kondások és  csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással,  rézverettel, ólomöntéssel) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. A nyeleken az ostor telkének felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika és a forgó kengyel (telek) előfordul. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a  telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági „ciromostor” nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt, amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangós pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel, színes berakással díszített ostornyelet. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúr elemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is megtaláljuk hasonló funkcióval, sőt alkalmazták a faragással, az ónöntéssel, a rézverettel és a fémberakással díszített nyelet is.

tovább...















vertical menu css by Css3Menu.com