css buttons
by Css3Menu.com
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Kéverakás
A
kévébe kötött szálas gabona meghatározott rendben és formában a tarlón
történő összerakása. Célja a kévéket úgy csomókba szedni, hogy a
kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú
csomókkal, mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A
csomókba rakott kévék megnevezése igen változatos és nagy táji
különbségeket mutat: kereszt (Tiszántúlon, Ny-Dunántúlon, Kisalföldön,
ÉK-i Felföldön), csomó (Duna–Tisza közén, a Felföld középső részén),
kepe (Közép- és É-Dunántúlon), kalangya (D-Dunántúlon, Erdélyben).
Előfordulnak még a rakás, sarok, hetes, kilences, tízes stb.
megnevezések is. A kévék összerakásánál arra ügyelnek, hogy a kalászok
lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul
lefolyjon a kévékről, és a szél ne tegyen kárt bennük. Ezért
meghatározott rend szerint helyezik el a legalsó kévét (bújtató kéve,
rejtett kéve, völgy kéve, tolvaj kéve, sárkéve, fűalj kéve stb.) és
arra a többit (vállkévék). Különös rendeltetése van a legfelső kévének
(a magyar nyelvterület túlnyomó részén papkéve a neve), melyet
többé-kevésbé megbontva helyeznek el, hogy az alatta levőket betakarja,
és a szél kártétele ellen társaihoz kötik. A kéverakás formája a
Kárpát-medencében és egész Közép-Európában általánosan négyágú kereszt,
ritkán három- vagy ötágú csillagalak. A
kupacba egymáshoz borogatott kéverakási mód csupán a magyar
nyelvterület É-i, Ny-i és K-i peremének néhány pontján szokás. Az egy
alapegységbe rakott kévék száma 7 és 30 között ingadozik tájilag, de
egy-egy kisebb területi egységen, sőt településen belül is
változatosságot mutat. Feltehetően korábbi századok – esetleg a
jobbágyi terményszolgáltatással kapcsolatos – számolási rendjének
emlékeként hetes, kilences és tízes mennyiségi rendszerek nyomai
bontakoznak ki a 19–20. századi kéverakási módokból. A nagyobb egységek
kéveszáma rendszerint a kisebbek többszöröse. A Dunántúlon és Erdélyben
az egyes kéverakási alapegységek kétszeresével vagy háromszorosával
számolnak, azt nevezik kepének, keresztnek vagy kalangyának. A
kéverakásokban leggyakoribb a 17–18 kéve (az Alföldön és a vele
közvetlenül szomszédos területeken, a Dunántúl középső részén), gyakori
a 13–15 kéve (a Dunántúlon sűrűn, másutt szórványosan), a 20–21 kéve
(Nyugat-Magyarországon), 26–30 kéve (Erdély középső és keleti részein).
Az elmúlt évszázadban részben a sarló-kasza eszközváltás teljes
végbemenetelével párhuzamosan a 17–18-as, ill. a 13–15-ös kéveszám lett
általánossá. A kévék számát befolyásolhatja a termény fajtája is: árpa-
vagy zabkévét általában kevesebbet raknak egy csomóba, mint búzát vagy
rozsot. Függhet a kéve nagyságától: a sarlós aratók nagyobb és nehezebb
kévéket kötnek és rendszerint kevesebbet (7–9) raknak belőle egy
kéverakási alapegységbe, mint a kisebb és könnyebb kévéket kötő kaszás
aratók. Sok vidéken a kévéket csomóba rakás előtt rövid időre –
általában az aratás napjának estéjéig – bizonyos egységek szerint
csoportosítják. Az Alföldön a leendő keresztek kévéiből a keresztrakás
helye mellett jobbra és balra 5–6 egymásra rakott kévéből rövid
kévesort, halhét, halhéjt raknak. Ritkán nem két sorban, hanem kör
alakban fektetik le a kévéket az összerakandó kereszt helye körül.
Dombos és hegyes vidékeken, ha vihart vagy szeles időjárást várnak az
aratók, ideiglenesen szintén kisebb egységekbe rakják a kévéket: pl.
két-két kévét egymásra tesznek, rá az ötödiket (ötös), vagy
legyezőszerűen egy hatodikat is ráborítanak (hatos, máglya) stb.
Csapadékosabb vidékeken (Erdély) a kévéket földbe vert hegyes nyársra
húzzák (kalangyakaró) és hosszabb időre rajta hagyják száradni. Ha az
eső eláztatta, a szél szétdobálta a gabonakereszteket, az Alföldön a
tarlón kibontva, hegy- és dombvidékeken tusájukra állítva szárítják a
kévéket.
tovább...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
vertical menu css
by Css3Menu.com
|