css buttons
by Css3Menu.com
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Temetkezési
szokások Fehérgyarmaton
és a régi református temető története
Készítette: Márkus Zoltánné
ny. könyvtáros
A régi, un. „belső” temetőről és a temetkezés fehérgyarmati
szokásrendéről próbáltam összegyűjteni és leírni a tényeket és az
emlékezéseket.
Tudom – legalábbis remélem – a teljes és pontos feldolgozást majd
valaki elvégzi, így szerény munkámmal talán én is hozzájárulhatok ehhez
az összegzéshez.
Mindenesetre szívesen és szeretettel tettem. Szívesen és kedvem
szerint, mert a múltunkról, városunk egy darabka történetéről szól.
A 200. évéhez közelgő temető persze hogy régi, hiszen az újabb is már
lassan a 30. évét számlálja….
Elszállt az idő fölötte, története van. Egy különleges ódon falú, a
zajos városi környezet közepén megbújva. De még így elhagyatottságban,
mellőzöttségében is megilletődöttséget, tiszteletet ébreszt az arra
járókban.
A temetkezési szokásaink is bizonyára sokkal gazdagabbak voltak, főleg
ahogy az időben minél inkább visszatekintünk. Én ebből a mának ennyit
tudtam a saját és ismerőseimtől kapott emlékezésekből összerakni.
2013. augusztusában
Márkus Zoltánné
„A völgyet nézni állj meg, a hegytetőn,
Az életet tanuld a temetőn.”
/ Nagy Zoltán: Sírkőre. /
A temető
A temető a végső megpihenés, az elmúlással kiegyenlítődő igazságtevés,
a visszaemlékezés kertje, ahova a családokból kikerülhetetlen út vezet.
Az
élet és halál ellentmondó fogalmában a halottaink iránti tisztelet
ténye az összekötő kapocs: önbecsülésünk és jövőnk így épülhet
múltunkra.
A temetők létesítésének története tulajdonképpen a Szent Istváni
kötelező templomépítési rendelkezésig vezethető vissza. A keresztyén
államrend a halottak elhelyezésének méltó helyiként a templomok
környékét jelölte meg. A „holtak faluja” így volt együtt az „élők
falujával”. /1/
A lakosság szaporodásával járó lakóházi építkezés a falvak központjából
egyre inkább „kiszorította” a temetőket. Ehhez a helyi igényekhez
járult a XVIII. szd.-tól, de a XIX. szd-ban már egyre erőteljesebb
hatósági intézkedés is, főleg közegészségügyi okokra tekintettel. A
XIX. sz-ban már egyre erőteljesebb hatósági intézkedés is, főleg
közegészségügyi okokra tekintettel. A XIX. szd. végétől pedig törvény
tiltotta a templom a település szélén helyezkedett el.
A köznépi temetkezés ősi szokásrendjét a vagyoni elkülönülés
befolyásolta a temetkezési hely saját jogú megválasztása révén. Így
különült el az „urak temetője”, a nagybirtokosok kriptaépítése, de
ismert a saját birtokon vagy templomban való temetkezés is.
A honfoglalásig visszavezethető temetkezési mód szerint a halottakat
kelet-nyugati irányban helyezték el, hogy arcukkal a napfelkelte felé
forduljanak. A temetés után a sírt felhantolták, hagyták, hogy a fű
belepje és rendszeresen kaszálták. Később néhány fát, akácot, fűzfát,
elvétve gyümölcsfát is ültettek a temetőben, ami az egyház, illetve a
temetőőr jövedelméhez számított. A virágkultusz a XX. szd. elejétől
terjedt el.
/1/Felhősné, 106.p.
Fehérgyarmaton is az országos jog- és szokásrend szerint történt a
temetkezés. A település magasabb pontján, az 1486-ra megépült
református templom köré temetkeztek.
Itt aránylag nagy terület, az úgynevezett Templomkert állt az egyház
rendelkezésére. (A Május 14. tér és a Kölcsey utca egy része erre a
területre épült).
Egyik adatközlőm tanúsítja, hogy a templom melletti paróchia építésekor
(1986) egymás mellett, férfi és női csontvázat találtak. Mások
emlékezete szerint, ugyancsak a templomhoz közeli területen gödör
ásáskor kerültek elő csontmaradványok. Egyéb helyen végzett, direkt
ásáskor kerültek elő csontmaradványok. Egyéb helyen végzett, direkt
ásatásról, és így leletekről sem tudunk. Ezért, minden bizonnyal az
újabb temetkezési helynek a Fehérgyarmat dél-nyugati részén lévő, ma
már zárt területet tekinthetjük.
A régi Temető utca (a temető közelségére utalva!) – Rózsa Ferenc, ma
Deák Ferenc – utca, valamint a Tömöttvár, Dózsa György (régi Malom) és
Kiss Ernő (régi Károlyi) utcák által határolt 1463/1. helyrajzi számon
nyilvántartott 3 ha. 3048m2 terület ma is a református egyház
tulajdonát képezi. Ehhez társult a Dózsa György utca fel eső helyen egy
önálló házas telek temetőőri szolgálati lakással.
A református egyház a zsidó vallásúak temetkezésére saját területéből a
Tömöttvár utcai keretek végénél lévő kisebb területet adományozta. A
Kiss Ernő utca felőli észak-nyugati rész a katolikus egyház tulajdona a
régi temetkezési helye.
A temető megnyitásának idejéről – hiteles iratok hiányában – a
Fehérgyarmat – i Református Egyház „Halottak Mátriculája” –
(Nyilvántartását) tekinthetjük elfogadhatónak.
Az Anyakönyv bejegyzéseit 1828. január 3-ával indították. Az eddig
hagyományonként ismert első temetkezés helye Domján György síremlékéhez
köthető. „Állításának” időpontja: 1834, amely még ma is jól kiolvasható
rajta.
Domján György 1830. február 3-án történt elhalálozásának ideje
feltehetően megegyezhetett a temető megnyitásának idejével. Erősítheti
e feltételezést, hogy az említett Anyakönyv szerint az elhalálozások
sorában Domján György a hetvenharmadik, de a temető bejárása során
egyetlen közelítő évekbeli sírt nem találtam. Kisebb valószínűséggel,
de feltehető még az 1828-as esztendő is, hiszen egy temető a község
szempontjából fontos, megörökítésére érdemes esemény, ami készíthette
az egyházat Anyakönyvének 1828-as megnyitására is.
Domján Györgyről, pár szóval megemlítendő, hogy Fehérgyarmat
megválasztott és beiktatott református lelkészeink sorában a
tizennegyedik. (1804-1830).
Ötvenegy éves korában halt meg. Az eltemetési mód: „Prédikálós”, azaz a
döntő többségben „Énekszós” temetéstől rangosabb, esetleg több lelkész
által imádságokkal is búcsúztatott temetési módot jelentett.
A közeli 170 éves szürke kő emlékoszlop legfelső részén csillagos
korona, alatta:
„Légy Hív
mindhalálig
Neked Adom Az
Életének Koronáját”
ezt követően:
N.T TD.OMI: ……ANSZEGHI DOMIÁN GYÖRGY Urnak
örökös és háladatos leányi tiszta indulatból
Susanna leánya Ns NTs Vzlő Fábián Gábor
Úr Házastársa emeltette 1834. eszt-bn.
A Domján Síremlék vonalában, de északi irányában találjuk a másik
fehérgyarmati református lelkész, Illyés István és Neje sírját. Illyés
István 1860-1891-ig szolgált a gyarmati gyülekezetben, mint a 16-nak
megválasztott és beiktatott lelkész.
Az egyház lelkész szolgálatában (1892-től 1916-ig) soron következő 17.
lelkész Fábián Károly volt, akinek szintén e temetőben áll a
síremléke.
A temető főbejárata a Dózsa György utca 6-8. sz. lakóházak közötti
szekérút, tehát a régi gyászkocsis temetkezésekkor ezen az úton,
illetve a temető hosszirányát követő szekérúton érhették el a
sírhelyeket. A temetőt észak felől a Kiss E. utca 26-28. sz. lakóházak
között 1952-ben nyitott gyalogúton lehet megközelíteni, déli irányból
pedig a Deák F. utca felől. Ebben a temetőben is nyomon követhető a
társadalmi és gazdasági rang szerinti bizonyos elkülönülés. Ezt
igazolja, hogy a soros temetkezés helyett a csoportos, családi
temetkezési forma alakulhatott ki, ami bizonyos rendezetlenséget
eredményezett. Emiatt a temetés időbeli sorrendje követhetetlen. A
korosabb, de még olvasható feliratok gyakoribb előfordulása alapján a
temetkezés a déli részén, a régi Temető utca felől indulhatott.
Itt van a Fehérgyarmat egyik ősi, nemesi családjának, a Bakó családnak
sírhelye. A református puritanizmus kifejezésének maradandó darabja a
család szürke kőből állított szarkofágja:
STEPHANUS BAKÓ ABA ő 1762
ANDANNUM 1837. 13. AUGUST.
felirattal.
A nemesi ősi családok és kiterjedt rokonságuk a régi szokásjog és város
életében betöltött szerepük alapján temetkeztek. A Bakó családon kívül
a Gacsályi, Mester, Kézy, Inántsy, Kalydy, Kormány (a felsorolás nem
teljes!) családok emlékoszlopai, dacolva az idővel, (még!)
emlékeztetnek Fehérgyarmat módos polgáraira, a közéletben, oktatásban,
művelődésben meghatározó szerepükre.
Szinte valamennyi családi közösség sírhantját az utódok bekerekítették
még ma is csodálnivalóan műves vasipari munkával készül kerítésekkel.
A sorba-temetkezés rendjét megtörő, önálló helyfoglalás gyakorlata
bizonyosan az egyszerű polgárok kirekesztettségét és
megkülönböztetettségét is jelenthette. Az 1800-as évek derekára ez oly
mértékűvé vált, hogy az egyházi közgyűlés is kénytelen volt foglalkozni
vele.
Igazolja ezt egy 1875. március 13 – án kelt jegyzőkönyvi bejegyzés,
amely szerint:
„Azon sajnos tapasztalat nyomán, hogy temetőföldünk a rendetlen
temetkezés miatt évenként túlságosan használtatik
fel, sőt némelyek önhatalmukból családi sírhelyeket foglalnak el s
kerítenek be, indítványoztasson: miszerint határoztassák meg,
hogy ezután senki családi sírhelyet a gondoknak tett előleges
jelentés s bizonyos mennyiség fizetése nélkül, a temetőben ne
foglalhasson el…..”/2/
A temető fő bejáratánál áll Gacsályi Lajos és Neje kriptája. A szürke
kőből készült, robosztus sírhantjuk fölött, szemben a bejárattal
helyezték el fényképeiket. A falakon két oldalon még az eredeti
temetkezési koszorúk vannak.
Egyházi és közéleti mecénási nagyságukat jól foglalta össze Sípos
József egyháztörténész-lelkipásztor:
„Az egyháznak jó tettekben leggazdagabb jótevői: Gacsályi Lajos nyug.
kir. járásbíró és neje Ács Zsófia, akik egy fél századon át halmozták
el az egyházat buzgóságuk és szeretetük látható jeleivel, haláluk után
betetőzték és megörökítették jótékonyságukat a következő
hagyományokkal: közművelődési alapra 15.000 K., sírjuk fenntartására 15
kat. hold föld…”
/2/ A F. Gyarmati Reformált Egyház Jegyzőkönyve. 1865-1890.
„. . . 1910-ben Gacsályi Lajos tetemes pénzbeli adományai mellett egy
díszes úrasztalát készített a saját költségén. . .”/3/
A temető keleti oldalán lévő parcellában aránylag több az épségben
levő, gondozott egy vagy kétszemélyes sírhant, északra néző tájolással.
1952-től kezdődően itt pontosabban követték a temetkezéseknél az
elhalálozások sorrendjét, és itt több egyedi virág-díszes kőoszlopot
lehet találni.
A középső parcellát gyalogút választja el, a sírok itt is észak-déli
irányban állnak.
A nyugati – Dózsa György utca felőli részen – a sírok nyugat – keleti
irányúak.
A kezdetben csak református vallásúaknak helyet adó temető a
katolikusoknak vegyes házasság révén lett temetkezési helye.
Adatközlőim a déli szakaszon tudtát a cigányok „helyét”. A zsidó
vallásúak külön temetkeztek a dél-keleti részén.
A gyerekeket a szülőkhöz vagy közeli rokonokhoz temették, tehát külön
részt nem nyitottak számukra. A temető árkába vagy sáncába kerültek az
öngyilkosok, börtönviseltek, akiknek papi temetés nem járt. Ez országos
szokásrend szerint történt. Bejárásom alkalmával nem találtam ilyen
temetkezés nyomára.
A temető nagyobb részén egyszerű, fából készült fejfákat, „fütül való
fa” /4/ látni, sok helyen gondozatlanul, a természet zöld szőnyege
védelmére hagyatva. A fejfák kissé előre dőlve, az „utolsó lépés”
testtartását utánozva, még e földben megkapaszkodva állnak. Az
összetöppedt hantok között jól esik látni rendszeresen ápolt virágos
sírhantokat is az elődöknek kijáró tisztelet és szerető gondoskodás
jeleiként. A rokoni kapcsolatok utolsó szálait is elveszített kihalt
családok azonban a szülőföldben itt maradtak a cserjés, bozótos
szövevényben.
A temetőben sok a fa: legtöbb az akác, de van fűz, fenyő, és akad meggy
és diófa is. Vidékünkön a fejfás temetkezés a jellemző, ezért a
szóhasználatunkban a fejfa szóhoz társítva – még ha más anyagból készül
is – (kő, gránit vagy márvány), akkor is fejfákról beszélünk. A
legősibb eredetű temetkezési jelképek anyaga sok helyen a kő volt, mint
az örökkévalóságot leginkább kifejező, tartós és erős anyag.
A fejfákon csak az alapvető személyi adatok (név, születés, halálozási
év), esetleg foglalkozás, elvétve egy-egy rövid ige, illetve A.B.F.R.A.
(= A Boldog Feltámadás Reménye Alatt) szöveg rövidített betűi, tehát az
u.n. közlő feliratok vannak túlsúlyban. A személyes, többsoros közlés,
még inkább az „üzenés”, az u.n. sírversek Fehérgyarmaton nem voltak
szokásban.
A szatmári és beregi fejfatípusok egyik neves kutatója és leírója
Domanovszky György 1937 – ben jelentette meg Fehérgyarmat és néhány
környékbeli község temetőinek fejfatípusait, azok díszítését és
sírfeliratait. A dolgozatában csupán egy sírverset közel
Fehérgyarmatról, ami igazolhatja, hogy e szokás temetőnkben nem terjedt
el tömegesen.
A sírvers: „Ifjúságom
halál nem nézte
Virágit ily korán
letépte. Hírtelen
itt hagytam
jó családom
nyugalmam Jézusomnál
találom.” /5/
Ami miatt számunkra különösen értékes Domanoszky munkája, az a 70 évvel
ezelőtt még pontosan, hitelesen látható és regisztrálható fejfa típusok
számbavétele a feliratkozással és díszítő motívumokkal együtt.
A Fehérgyarmaton talált fejformák táblázathoz fűzött szöveges
magyarázatból kitűnik: a leggyakoribb forma 2., 3.,4., és 7.sz. forma
(Ezt egyébként személyes tapasztalásom alapján is megerősíthetem!)
A felső, záró rész keresztmetszete téglalap ill. négyzetes alakú. A
homlokrész eresze fogazással is előfordul. A díszítő motívumok közül
leggyakoribb a szomorú fűz, a tulipán, a rozetta, a cserépből kinövő
faág. A kőfejfákon igen gyakoriak a kehely és a galamb, mint a
református egyházhoz tartozás és a Szentlélek szimbólumai.
A halott foglalkozásra utaló u.n. mesterségbeli jelek nálunk
ismeretlenek. A férfi, nő, gyermek megkülönböztetésére, a kor jelölésre
színeket nem használtak. A fejfa nagysága, díszítettsége utalt a halott
társadalmi és gazdasági helyzetére.
Ilyenformán a temetők a települések tükörképei is.
Fejfa faragó mesterek voltak: Kópis Dániel, Miski Lajos és Bolyáki
Benjámin ácsmesterek, akiknek alapos munkájuk szépen formázott betűik
nyomán a fejfákon is megmaradt emlékezetük.
A fehérgyarmati „régi” temető lezárása Török Izabella temetésével
történt 1976 novemberében.
Ezután már csak nagyon kivételes esetben temetkeztek ide, így az
exhumálások révén inkább fogyatkozott a temető.
Az új, Béke utcai városi temetőt 1976 novemberében nyitottak meg
Korponai Lajosné, Angyal Anna temetésekor.
„Mennyi munka marad végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen .
•
•
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
/Babits: Ősz és tavasz között/
A temetkezéssel kapcsolatos népszokások Fehérgyarmaton
A lét-nemlét, élet és halál ügye sok-sok értetlennek tűnő,
megválaszolatlan kérdéssel foglalkoztatja az emberiséget létezése óta.
Egyik lezárja, befejezi a másikat, miközben az ember tehetetlenül,
bénultan áll fölötte.
Ebben az örök körforgásban az élet az előbbre vivő, a győzelem záloga,
amiben megfogalmazódik a halálesettel kapcsolatos hivatalos és
hagyományozódott szokásrend betartásának kötelezettsége is.
A népi gyakorlatban a halált az élet természetes velejárójának
tekintik, s ezért az élet megszűnésével járó, bizonyos új helyezetnek
megfelelően igyekeznek az emberek viselkedni, dolgukat tenni, azaz
készülni a temetésre.
A halottnak kijáró végtisztességet illik megadni. Ezt a hozzátartozók
ki-ki saját érzelmi világa, a halotthoz való kötődése szerint
„lerendezi” magában. A külső lebonyolítása a hagyományoknak való
megfelelés bizonyítása is.
Ezt mai modern világunkban is őrizzük és jócskán megkapott állapotban
is, de továbbadjuk az utánunk következő nemzedéknek.
Fehérgyarmaton a temetések a környező szatmári, erdőháti, beregi
községek szokásrendjéhez hasonlóan történtek. Viszont voltak olyan
elemei amelyek elvétve, a szomszédolásból adódóan fordultak elő, míg
mások nem is ismertek.
Általában a Beregi-Tiszaháton a temetkezési hagyományok gazdagabb
formáival találkozhatunk, mint a Szamoshát központjában Fehérgyarmaton.
A népi hiedelem a halálhoz közelgő személy környezetében bizonyos intő
jeleket összefüggésbe hoz a várható eseménnyel. (Kutya vonítás, bagoly
huhogás, kép vagy tükör váratlan leesése a falról.) Az egyházzal
tartott utolsó kapcsolat, az úrvacsora felvételére (katolikusoknál az
utolsó kenet) is ilyenkor sort kerít a család.
A halál beálltát „kiszállt belőle a lélek” köznapi szóhasználattal
vették tudomásul. Ettől kezdve illetlen a hangoskodás, az indulatokat
fékezik, a haragosok is általában kibékülnek.
Következnek a halottal való foglalkozás tennivalói: a halál
megállapítása, igazolása. Régen az u.n. halottkém, az elmúlt száz évben
azonban már az orvosok illetékesek a halál igazolására. Fehérgyarmaton
ismerik ugyan a halottkém fogalmát, de közvetlen személyéről,
ténykedéséről nem hallottak.
A szem lefogása és az áll felkötése rendszerint a közeli hozzátartozók
legelső teendője. A „halott eltakarítása” /6/ az idősebb női
hozzátartozókra várt.
A családban régen mindenkinek meg volt a feladata: híradás a rokonok,
szomszédok közt, az egyház értesítése a harangozás miatt, eljárás
hivatalos helyeken.
A családtagok igyekeztek feketébe öltözni, hiszen ettől kezdve a
település közössége előtt a szokásoknak kellett megfelelni. („Ne érje
szó a ház tájékát!”)
Az ablakokat bezárták, lefüggönyöztek, a tüzet kioltották, az órát
megállították, a tükröt a fal felé fordították vagy letakarták. Erre
direkt fekete mintájú halottas kendő szolgált, amit sokszor egymástól
vettek kölcsön a gyászabrosszal együtt.
Halottmsó asszonyokról adatközlőim is tudnak. Ők csak tiszteletből,
hívásra jelentek meg a halottas háznál. Az öltözetést is Ők végezték.
Munkájukért az elhunyt utolsó viselt ruházatát, ágyneműjét kapták.
Egy beregi temetési szokásokat összegző, igen alapos sorai között
találtam, hogy valaki így emlékezett egy gyarmati szokásra:
„Gyarmaton (Fehérgyarmat) most meg az a szokás, hogy amit a halott
használt mindent elégetnek. A dunnát, párnát, a kendőket, a lepedőket,
abroszokat. Szóval mindent. Még az ágyat is kivitték és azt is
elégették. Szép apránként, hogy ne lássák a szomszédok. Azt mondják,
hogy máglyát raknak.”/7/
Ennek valódiságát adatközlőim kétségbe vonták, és érdeklődésemre, több
válaszadó szerint is ez gyakorlat teljesen ismeretlen és idegen a
fehérgyarmati szokásoktól.
A tehetős emberek haláluk előtt Fehérgyarmaton is elkészítették
koporsójukat és temetési ruházatukat is, illetve meghagyták, hogy mibe
temessék őket.
A ruha (halotti stafírung) egyébként a legegyszerűbb ember törekvésében
is jelen volt. Míg a környező falvakban a fehér színű ruházat is
szokásban volt, nálunk mindig a fekete színű, esetleg férjhez menés
előtt álló lányra adtak fehéret koszorúval, menyasszonysága
beteljesületlensége miatt. A nő öltözékéhez fejkendő is járult.
A férfi embert megborotválták, lábravalót és az u.n „gyócsinget”
mellénnyel adták rá. Minden halott lábára – kortól függően – fekete
vagy fehér színű zoknit vagy harisnyát húztak. (Ez most is így szokás.)
A férfiakat öltönybe öltöztetik, de most már a fekete szín nem dominál.
A koporsóba apró ruházati és használati tárgyat Fehérgyarmaton is
elhelyeztek: kalap, borotva, fésű, zsebkendő, imádságos könyv,
általában az utolsó kívánság szerint. A halott kezébe sok helyen pénzt
tettek, hogy a „vámot” meg tudja fizetni. Ez itt nem volt szokásban. Az
viszont igen, hogy a halott hajából levágtak egy keveset, ugyanígy a
szemfedőből is, örök emlékként.
A koporsót rendszerint helyi kerékgyártó vagy asztalos készítette,
sokszor személyes megrendelésre előre, külön e célra kiszemelt
keményfából (tölgy, akác).
A kereskedelmi forgalmazású koporsókat a múlt sz. 30-as éveitől a
vagyonosabb családok kezdték vásárolni, s így került a mai
szokásrendbe. A koporsóval egyúttal az egyéb kelléket is megvásárolták:
szemfedő, koszorú, gyászszalag és fekete szegélyes zsebkendő (Ez is még
élő szokás).
A lakást a halál-eseménynek illendően kellett átrendezni: a
virrasztásra padokat, székeket elhelyezni, a fekete mintás garnitúrát
felrakni, az udvart rendbe tenni, kiseperni.
Fehérgyarmaton a halottas ház bejárati ajtajára fekete selyem alapú,
ezüst színű motívumokkal díszített drapéria és asztali terítő is
járult, amit az egyház, illetve a vállalkozó a temetés idejére
szolgáltatásként adott a halottas kocsival együtt.
A gyászszertartás komoly méltóságát fejezték ki az erre a célra szőtt
vagy hímzett halottas párnák, abroszok, kendők.
Az első világháború táján hímzett szövegek is kerültek az abroszokra,
minta azt egy helyi készítésű terítőn láthatjuk:
„Isten velek már én megyek. Imádkozanak.
Szalcsi Erzsike készítette. 1914. május 20-án”/8/
A halottlátás: szokása a körülmények teljes megváltozása ellenére is
fennmaradt. Régen a a lakásában ravatalozott halottat a rokonságon
kívül a falubeliek is megnézték és rendszerint „nyugodj(on) békében”
szavakkal búcsúztatták.
Most részvétlátogatást teszünk.
Ravatalozás: mindig a szoba közepére, asztalra került a koporsó.
A halottat úgy helyezték el, hogy a koporsó a lakás irányával egyezően,
az ablaktól az ajtó felé álljon. A koporsó a lakás irányával egyezően,
az ablaktól az ajtó felé álljon. A koporsó alá, különösen nyári
melegben jeget raktak. Vasból készült tárgyakat hűtésre itt nem
alkalmaztak. Fehérgyarmaton a halottat egyenesen koporsóba helyezték.
Virrasztás: temetés előtti utolsó alkalom a halottal való együttlétre,
amikor nem hagyják magára, lámpa fénynél „őrzik” a reggeli
világosodásig és a harangozásig. Virrasztás alatt a hozzátartozók nem
énekelnek. Fogadják a látogatókat és elsírják a halál körüli
eseményeket. Virrasztásra sürvedés után, feketébe öltözve illett
megjelenni. Meglátogatta a pap is a gyászt hordozókat, az éneklés
közben rövid imát is mondott. A virrasztás általában éjfélig tartott. A
virrasztókat itallal és egyszerű élelemmel látták el. Gyarmaton a csak
férfiakból álló dalárda a virrasztásokon és a temetéseken is szerepelt.
A diktáló szerepe ilyenkor kezdődik és majd a temetőbe vonuláskor és a
sírbatételkor fejeződik be. Általában idősebb, jó hangú, tiszteletben
álló ember, aki az elnevezés szerint is az éneklés rendjét vezényli. Az
énekeket sorról-sorra diktálja, irányítja a helyes hangtartást.
A funerátornak sokirányú feladat van, aki a rokonságból, előre
felkérésre, tulajdonképpen a temetés rendezői szerepet látja el. A
sírásra hívogatás vagy külön felkérés nélkül mennek a rokonokon kívül
is az emberek. Megy „akiben jó érzés van”, vagy kinek-kinek „jó” embere
volt. Ez így hozzátartozik a végtisztesség adáshoz.
A síráskor ellátás járt, főleg italféle, ritkábban kenyér és szalonna.
Mindig a temetés napjának reggelén volt a sírásás. Fehérgyarmaton
régebbi időben a padmalyos temetkezés volt szokásban. Napjainkban a
bárkás, de bárka nélküli temetés is van.
A padmalyos temetkezésnek több változata van. A sírgödörben kb. 90cm-es
lábazatot hagynak, erre keresztbe három gerendát helyeznek és ezt
ledeszkázzák.
Van olyan változat is, amikor a sírgödör falába egymással szembe három
pár lyukat fúrnak és ezekbe teszik a gerendákat, majd ezt bedeszkázzák.
A bárkás temetéskor a koporsó alakját követő, de attól nagyobb méretű
sima deszka fedelet készítenek, s ezt teszik a koporsóra.
A temetésről: „Ha a reggeli harangszó a halottat érte, másnap délután
temethették”
-nyilatkozta egyik adatközlőm.
A halottnak napi háromszor harangoztak. Férfiak esetében 4 „verset” (1
vers ¬= 5 perc), nőknek 3 „verset”. A harangozás végén „összehúzták”:
asszonynak, lánynak kisharanggal, férfinak, fiúgyermeknek nagy
haranggal.
Első csendítésre gyűlt össze a közönség, második csendítéskor indult a
pap a halottas házhoz és a harangszó a házig „kísérte”. A halottat a
lakásból lábbal kifelé, két rúdon négy ember vitte és ilyen irányban,
tehát lábbal az utca felé ravatalozták fel az udvaron.
A halottvivő emberek mindig a legközelebbi hozzátartozók voltak.
A fejtől 2-3 méterre állt a pap, előtte gyászabrosszal letakart asztal,
mögötte az énekes férfiak a kántorral.
A koporsó mellett a ház felőli oldalon a nők, szemben a férfi
hozzátartozók álltak.
Az idősebbek, az előre kirakott lócákra, székekre ültek.
A kapu a temetés ideje alatt nyitva volt, mikor a gyászmenet elvonult,
bezárták. A koporsóhoz a hozzátartozók rokonsági fok és rang szerint
sorakoztak fel, és így vonultak a temetőben is. A hozzátartozóknak
fekete szélű zsebkendőt és fekete karszalagot osztottak a mostani
kitűző helyett.
Vonuláskor ismét harangoztak és a temetőig végig énekeltek. Elől a
férfiak vonultak a pap, a kántor és a diktáló vezetésével. Ezt követte
a gyászkocsi, vagy régebbi időben a halottvivők, utánuk a női rokonság
és a tisztelettevők.
A tiszteletadás a halottvivők, utánunk a női rokonság és a
tisztelettevők.
A tiszteletadás a halotti menetben is megillette az elhunytat. Míg
elvonultak, az emberek a kalapot levéve megálltak, ugyanígy a
járműforgalom is leállt. Az ablakokat bezárták, az üzletek rolóját is
lehúzták.
A temetésen a lelkipásztor búcsúztatóján kívül a funerátor, vagy más
személy által verses
búcsúztatás nem volt szokásban. Csak a dalárda működött közre.
Az udvarról kivonulva, hogy a halott elbúcsúzzon udvarától, diktálásra
elénekelték:
„Vigyetek hát bús síromba,
Visszanézek udvaromba.
Melyet szorgalmasan gondoztam.
De mivel hogy már elmegyek,
Az élőkre áldást kérek.
Az égnek, földnek urától,
Elbúcsúzom a világtól.”
A temető előtt megállva énekelték:
„Temető fogadd lakódat
Koporsódat.
Takard be göröngyöddel
Altasd ringasd por részeit
Csendesen itt
Majd egykoron támaszd fel.”
Elföldelés után pedig:
„Jer hagyjuk őt itt aludni
Krisztus Jézusban nyugodni
És mi szüntelen vigyázzunk
Mert nékünk is meg kell halnunk.”
Fehérgyarmaton a halottat az adatközlők egyöntetű emlékezése szerint
mindig a halottas hintón vagy szekéren szállították. Előbb az egyház,
később magánvállalkozó (legutóbb Bereczky Ferenc és Lábass Gusztávné),
majd a Temetkezési Vállalat végezte a szállítást, és ott kegyeleti
tárgyakat is árultak. Koporsó készítéssel és kereskedéssel is Bányai
Lajos, Bányai László és Lábass Tibor foglalkoztak. Létezett egyszerűbb,
ez olcsóbb is volt. A lovakat és csak erre az alkalomra használatos
díszes szerszámokat, a fekete selyem lótakarót is a szolgáltatást végző
személy vagy vállalt biztosította.
A csecsemők kiszállítása a temetőőr feladata volt, ahol csak a
legszűkebb család vett rész és a lelkész. Szertartás csak a temetőben
volt.
Fehérgyarmaton eseményszámba menő nagy temetések voltak. Egy-egy család
és kiterjedt rokonsága, ismerősök, utcabeliek összetartásnak szép
tanújelei voltak, amikor 25-30 szekér is vonult a Fő utcán (Piac utca),
a Csillagszoroson végig a Malom utcai temetői bejáratig.
A temetésen fedetlen fővel a nők sem jelenhettek meg. Az imádság és Ige
olvasás alatt a férfiak levették (még ma is) a kucsmát vagy kalapjukat.
A sírgödörbe szokás volt (még ma is az) göröngyöt, virágszálat, néha
koszorút is bedobni.
Az elföldelés után a közönség részvétnyilvánítása következett, mialatt
a funerátor megköszönte a temetésen való részvételt, és a rokonokat, a
szomszédokat meghívta egy szerény vendégségre a halottas házhoz. (Ezt a
szokást is gyakoroljuk manapság is/halotti tor/). A házba belépéskor az
ajtó elé készített lavórban vagy kisteknőben mindenki kezet mosott.
Jó idő esetén a tor az udvaron volt, csak rossz idő esetén terítettek a
szobában, pitvarban. Hideg élelem szolgált: kenyér, kalács, szalonna,
kolbász. Előtte pálinka, utána bor.
A sütés, főzés, az u.n. nagy tor rendezése kb. az utóbbi húsz-harminc
évben került szokásba.
A temetési kellékek is szinte kicserélődtek, rangosodtak. A faragott,
díszes cirádás drága koporsó és szemfedők gazdag választéka
állrendelkezésre. Ma már nem találni természetes zöldágakból (puszpáng,
fenyő, borostyán) készített koszorúkat sem, helyette különleges
virágkompozíciókat és díszeket.
A gyász időtartama nem egységes: egyénenként és családonként változó.
Általában az idősebb korosztály a fekete ruha viselésével még tartja az
egyéves gyász-időt.
A gyász időtartama nem egységes: egyénenként és családonként változó.
Általában az idősebb korosztály a fekete ruha viselésével még tartja az
egyéves gyász-időt.
A diktáló könyv szerepéről külön szólni, elkerülhetetlen. Mivel a
temetkezés rendjéről egyházi törvény csak 1926. óta intézkedik, ezért
egységesen szabályozott beszédek a búcsúztatók helyett közbenjáró
személyek nemzedékről nemzedékre hagyományozó szövegkönyveket, azaz
diktáló könyveket használtak énekléskor.
Az egyszerű, népi bölcsesség és tisztelet - diktálta rímes sorok az
élet jeles fordulóihoz: keresztelő, lakodalom (vőfélykönyv), temetésre
(diktáló könyv) készültek. Ez utóbbiban életkor, férfi, nő, apa, anya,
gyermek, stb. temetése szerint csoportosítva találunk énekeket, illetve
búcsúszöveget, megjelölve a dallam alapszövegét is. Ma már ezek a
kézzel írott szövegkönyvek nem használatosak, így az egyház értékes és
különleges relikviái lettek. Fehérgyarmaton ilyen nagy időket megélt
könyvecskék közül említendő a Liszkay János 1897-es füzete és egy még
korábbi, amelynek bejegyzése: „Dóka Imre kezdett ebbe a könyvbe írni
1870-ben Február 23-ik napján”.
A Halottak Napja (nov.2.) ma már sok esetben kirívóan üzleti
befolyástól terhelt. A kereskedelmi szellem a gyász körül is jelen van,
létrehozva a kegyeleti ipart, amivel teljesen átalakította a
hagyományos temetési szokásrendet.
Adatközlőim voltak
Balogh Tihamér esperes és Neje
Birtha Zsigmond 75 éves, egyházi gondnok
Fábián Lajosné 76 éves, nyugdíjas
Gacsályi Béla 68 éves presbiter
Kovács Kálmán 59 éves, Temetk. Váll. alkalm.
Kőrössy Lászlóné 72 éves nyugdíjas
Mester Gyuláné, ny. könyvtáros
Porkoláb Pálné 69 éves, nyugdíjas
Szabó László 91 éves, tiszteletbeli presbiter
Szalay László, lelkipásztor
Szűcs Károly 76 éves, presbiter és Neje
Valamennyiüknek megköszönöm, hogy értékes visszaemlékezéseikkel,
családi fényképeikkel segítették dolgozatom elkészültét. Külön köszönöm
Szalay László lelkipásztor Úrnak a megjelenés lehetőségét, Fecske Vince
tanárnak a temetői képek felvételét, valamint Márton Józsefnek a
gépelés és szerkesztés munkálatait.
A Fehérgyarmati Református Egyház tisztségviselői 1950-2003.
Lelkészek: B. Szabó Tibor
Molnár Gyula
Balogh Tihamér esperes
Szalay László
Gondnok: Szabó Károly
Ármos Géza
Birtha Zsigmond
Kántorok: Csató Zoltán
Fodor Jenő
Balogh Tihamérné
Molnárné Baranyi Adél
Diktálók: Nagy László
Tóth Bertalan
Birta Sándor
Kósa Kálmán
Garda Kálmán
Temetőőrök: Kósa János
Horváth Bertalan
Máté János
Felhasznált irodalom
1. Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Bp.,
1982. corvina.
2. Domanovszky György: Fejfák Szatmár és Szabolcs
megyéből.
Néprajzi Értesítő, 1937. 3-4. sz.
3. Felhősné Csiszár Sarolta: Temetkezési szokások a
beregi Tiszaháton.
Debrecen, 1986.
4. Luby Margit: A parasztélet rendje. Bp., 2002. Nap
Kiadó – Reprint.
5. Sípos József: A Szatmári Református Egyházmegye 40
éves története. Bp., 1941.
6. Szamosközi tanulmányok. Szerk.: Mező András,
Fehérgyarmat, 1988.
7. Temetőkért. Szerk.: Seléndy Szabolcs. Bp., 1972.
Mezőgazd. Kiadó
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
vertical menu css
by Css3Menu.com
|