css buttons by Css3Menu.com


  
 















Temetkezési szokások Fehérgyarmaton
és a régi református temető története

Készítette: Márkus Zoltánné
ny. könyvtáros

A régi, un. „belső” temetőről és a temetkezés fehérgyarmati szokásrendéről próbáltam összegyűjteni és leírni a tényeket és az emlékezéseket.
Tudom – legalábbis remélem – a teljes és pontos feldolgozást majd valaki elvégzi, így szerény munkámmal talán én is hozzájárulhatok ehhez az összegzéshez.
Mindenesetre szívesen és szeretettel tettem. Szívesen és kedvem szerint, mert a múltunkról, városunk egy darabka történetéről szól.

A 200. évéhez közelgő temető persze hogy régi, hiszen az újabb is már lassan a 30. évét számlálja….
Elszállt az idő fölötte, története van. Egy különleges ódon falú, a zajos városi környezet közepén megbújva. De még így elhagyatottságban, mellőzöttségében is megilletődöttséget, tiszteletet ébreszt az arra járókban.

A temetkezési szokásaink is bizonyára sokkal gazdagabbak voltak, főleg ahogy az időben minél inkább visszatekintünk. Én ebből a mának ennyit tudtam a saját és ismerőseimtől kapott emlékezésekből összerakni.

2013. augusztusában

Márkus Zoltánné

„A völgyet nézni állj meg, a hegytetőn,
        Az életet tanuld a temetőn.”
/ Nagy Zoltán: Sírkőre. /

A temető

A temető a végső megpihenés, az elmúlással kiegyenlítődő igazságtevés, a visszaemlékezés kertje, ahova a családokból kikerülhetetlen út vezet.

Az élet és halál ellentmondó fogalmában a halottaink iránti tisztelet ténye az összekötő kapocs: önbecsülésünk és jövőnk így épülhet múltunkra.
A temetők létesítésének története tulajdonképpen a Szent Istváni kötelező templomépítési rendelkezésig vezethető vissza. A keresztyén államrend a halottak elhelyezésének méltó helyiként a templomok környékét jelölte meg. A „holtak faluja” így volt együtt az „élők falujával”. /1/
A lakosság szaporodásával járó lakóházi építkezés a falvak központjából egyre inkább „kiszorította” a temetőket. Ehhez a helyi igényekhez járult a XVIII. szd.-tól, de a XIX. szd-ban már egyre erőteljesebb hatósági intézkedés is, főleg közegészségügyi okokra tekintettel. A XIX. sz-ban már egyre erőteljesebb hatósági intézkedés is, főleg közegészségügyi okokra tekintettel. A XIX. szd. végétől pedig törvény tiltotta a templom a település szélén helyezkedett el.
A köznépi temetkezés ősi szokásrendjét a vagyoni elkülönülés befolyásolta a temetkezési hely saját jogú megválasztása révén. Így különült el az „urak temetője”, a nagybirtokosok kriptaépítése, de ismert a saját birtokon vagy templomban való temetkezés is.
A honfoglalásig visszavezethető temetkezési mód szerint a halottakat kelet-nyugati irányban helyezték el, hogy arcukkal a napfelkelte felé forduljanak. A temetés után a sírt felhantolták, hagyták, hogy a fű belepje és rendszeresen kaszálták. Később néhány fát, akácot, fűzfát, elvétve gyümölcsfát is ültettek a temetőben, ami az egyház, illetve a temetőőr jövedelméhez számított. A virágkultusz a XX. szd. elejétől terjedt el.

/1/Felhősné, 106.p.
Fehérgyarmaton is az országos jog- és szokásrend szerint történt a temetkezés. A település magasabb pontján, az 1486-ra megépült református templom köré temetkeztek.
Itt aránylag nagy terület, az úgynevezett Templomkert állt az egyház rendelkezésére. (A Május 14. tér és a Kölcsey utca egy része erre a területre épült).
Egyik adatközlőm tanúsítja, hogy a templom melletti paróchia építésekor (1986) egymás mellett, férfi és női csontvázat találtak. Mások emlékezete szerint, ugyancsak a templomhoz közeli területen gödör ásáskor kerültek elő csontmaradványok. Egyéb helyen végzett, direkt ásáskor kerültek elő csontmaradványok. Egyéb helyen végzett, direkt ásatásról, és így leletekről sem tudunk. Ezért, minden bizonnyal az újabb temetkezési helynek a Fehérgyarmat dél-nyugati részén lévő, ma már zárt területet tekinthetjük.


A régi Temető utca (a temető közelségére utalva!) – Rózsa Ferenc, ma Deák Ferenc – utca, valamint a Tömöttvár, Dózsa György (régi Malom) és Kiss Ernő (régi Károlyi) utcák által határolt 1463/1. helyrajzi számon nyilvántartott 3 ha. 3048m2 terület ma is a református egyház tulajdonát képezi. Ehhez társult a Dózsa György utca fel eső helyen egy önálló házas telek temetőőri szolgálati lakással.
A református egyház a zsidó vallásúak temetkezésére saját területéből a Tömöttvár utcai keretek végénél lévő kisebb területet adományozta. A Kiss Ernő utca felőli észak-nyugati rész a katolikus egyház tulajdona a régi temetkezési helye.
A temető megnyitásának idejéről – hiteles iratok hiányában – a Fehérgyarmat – i Református Egyház „Halottak Mátriculája” – (Nyilvántartását) tekinthetjük elfogadhatónak.
Az Anyakönyv bejegyzéseit 1828. január 3-ával indították. Az eddig hagyományonként ismert első temetkezés helye Domján György síremlékéhez köthető. „Állításának” időpontja: 1834, amely még ma is jól kiolvasható rajta.
Domján György 1830. február 3-án történt elhalálozásának ideje feltehetően megegyezhetett a temető megnyitásának idejével. Erősítheti e feltételezést, hogy az említett Anyakönyv szerint az elhalálozások sorában Domján György a hetvenharmadik, de a temető bejárása során egyetlen közelítő évekbeli sírt nem találtam. Kisebb valószínűséggel, de feltehető még az 1828-as esztendő is, hiszen egy temető a község szempontjából fontos, megörökítésére érdemes esemény, ami készíthette az egyházat Anyakönyvének 1828-as megnyitására is.

Domján Györgyről, pár szóval megemlítendő, hogy Fehérgyarmat megválasztott és beiktatott református lelkészeink sorában a tizennegyedik. (1804-1830).
Ötvenegy éves korában halt meg. Az eltemetési mód: „Prédikálós”, azaz a döntő többségben „Énekszós” temetéstől rangosabb, esetleg több lelkész által imádságokkal is búcsúztatott temetési módot jelentett.
A közeli 170 éves szürke kő emlékoszlop legfelső részén csillagos korona, alatta:
„Légy Hív
mindhalálig
Neked Adom Az
Életének Koronáját”
ezt követően:
N.T TD.OMI: ……ANSZEGHI DOMIÁN GYÖRGY Urnak
örökös és háladatos leányi tiszta indulatból
Susanna leánya Ns NTs Vzlő Fábián Gábor
Úr Házastársa emeltette 1834. eszt-bn.
A Domján Síremlék vonalában, de északi irányában találjuk a másik fehérgyarmati református lelkész, Illyés István és Neje sírját. Illyés István 1860-1891-ig szolgált a gyarmati gyülekezetben, mint a 16-nak megválasztott és beiktatott lelkész.

Az egyház lelkész szolgálatában (1892-től 1916-ig) soron következő 17. lelkész  Fábián Károly volt, akinek szintén e temetőben áll a síremléke.
A temető főbejárata a Dózsa György utca 6-8. sz. lakóházak közötti szekérút, tehát a régi gyászkocsis temetkezésekkor ezen az úton, illetve a temető hosszirányát követő szekérúton érhették el a sírhelyeket. A temetőt észak felől a Kiss E. utca 26-28. sz. lakóházak között 1952-ben nyitott gyalogúton lehet megközelíteni, déli irányból pedig a Deák F. utca felől. Ebben a temetőben is nyomon követhető a társadalmi és gazdasági rang szerinti bizonyos elkülönülés. Ezt igazolja, hogy a soros temetkezés helyett a csoportos, családi temetkezési forma alakulhatott ki, ami bizonyos rendezetlenséget eredményezett. Emiatt a temetés időbeli sorrendje követhetetlen. A korosabb, de még olvasható feliratok gyakoribb előfordulása alapján a temetkezés a déli részén, a régi Temető utca felől indulhatott.
Itt van a Fehérgyarmat egyik ősi, nemesi családjának, a Bakó családnak sírhelye. A református puritanizmus kifejezésének maradandó darabja a család szürke kőből állított szarkofágja:
STEPHANUS BAKÓ ABA ő 1762
ANDANNUM 1837. 13. AUGUST.
felirattal.
A nemesi ősi családok és kiterjedt rokonságuk a régi szokásjog és város életében betöltött szerepük alapján temetkeztek. A Bakó családon kívül a Gacsályi, Mester, Kézy, Inántsy, Kalydy, Kormány (a felsorolás nem teljes!) családok emlékoszlopai, dacolva az idővel, (még!) emlékeztetnek Fehérgyarmat módos polgáraira, a közéletben, oktatásban, művelődésben meghatározó szerepükre.
Szinte valamennyi családi közösség sírhantját az utódok bekerekítették még ma is csodálnivalóan műves vasipari munkával készül kerítésekkel.
A sorba-temetkezés rendjét megtörő, önálló helyfoglalás gyakorlata bizonyosan az egyszerű polgárok kirekesztettségét és megkülönböztetettségét is jelenthette. Az 1800-as évek derekára ez oly mértékűvé vált, hogy az egyházi közgyűlés is kénytelen volt foglalkozni vele.
Igazolja ezt egy 1875. március 13 – án kelt jegyzőkönyvi bejegyzés, amely szerint:
„Azon sajnos tapasztalat nyomán, hogy temetőföldünk a rendetlen temetkezés miatt     évenként túlságosan használtatik fel, sőt némelyek önhatalmukból családi sírhelyeket foglalnak el s kerítenek be, indítványoztasson: miszerint határoztassák meg, hogy  ezután senki családi sírhelyet a gondoknak tett előleges jelentés s bizonyos mennyiség fizetése nélkül, a temetőben ne foglalhasson el…..”/2/

A temető fő bejáratánál áll Gacsályi Lajos és Neje kriptája. A szürke kőből készült, robosztus sírhantjuk fölött, szemben a bejárattal helyezték el fényképeiket. A falakon két oldalon még az eredeti temetkezési koszorúk vannak.
Egyházi és közéleti mecénási nagyságukat jól foglalta össze Sípos József egyháztörténész-lelkipásztor:
„Az egyháznak jó tettekben leggazdagabb jótevői: Gacsályi Lajos nyug. kir. járásbíró és neje Ács Zsófia, akik egy fél századon át halmozták el az egyházat buzgóságuk és szeretetük látható jeleivel, haláluk után betetőzték és megörökítették jótékonyságukat a következő hagyományokkal: közművelődési alapra 15.000 K., sírjuk fenntartására 15 kat. hold föld…”

/2/ A F. Gyarmati Reformált Egyház Jegyzőkönyve. 1865-1890.
„. . . 1910-ben Gacsályi Lajos tetemes pénzbeli adományai mellett egy díszes úrasztalát készített a saját költségén. . .”/3/
A temető keleti oldalán lévő parcellában aránylag több az épségben levő, gondozott egy vagy kétszemélyes sírhant, északra néző tájolással. 1952-től kezdődően itt pontosabban követték a temetkezéseknél az elhalálozások sorrendjét, és itt több egyedi virág-díszes kőoszlopot lehet találni.
A középső parcellát gyalogút választja el, a sírok itt is észak-déli irányban állnak.
A nyugati – Dózsa György utca felőli részen – a sírok nyugat – keleti irányúak.
A kezdetben csak református vallásúaknak helyet adó temető a katolikusoknak vegyes házasság révén lett temetkezési helye. Adatközlőim a déli szakaszon tudtát a cigányok „helyét”. A zsidó vallásúak külön temetkeztek a dél-keleti részén.
A gyerekeket a szülőkhöz vagy közeli rokonokhoz temették, tehát külön részt nem nyitottak számukra. A temető árkába vagy sáncába kerültek az öngyilkosok, börtönviseltek, akiknek papi temetés nem járt. Ez országos szokásrend szerint történt. Bejárásom alkalmával nem találtam ilyen temetkezés nyomára.
A temető nagyobb részén egyszerű, fából készült fejfákat, „fütül való fa” /4/ látni, sok helyen gondozatlanul, a természet zöld szőnyege védelmére hagyatva. A fejfák kissé előre dőlve, az „utolsó lépés” testtartását utánozva, még e földben megkapaszkodva állnak. Az összetöppedt hantok között jól esik látni rendszeresen ápolt virágos sírhantokat is az elődöknek kijáró tisztelet és szerető gondoskodás jeleiként. A rokoni kapcsolatok utolsó szálait is elveszített kihalt családok azonban a szülőföldben itt maradtak a cserjés, bozótos szövevényben.
A temetőben sok a fa: legtöbb az akác, de van fűz, fenyő, és akad meggy és diófa is. Vidékünkön a fejfás temetkezés a jellemző, ezért a szóhasználatunkban a fejfa szóhoz társítva – még ha más anyagból készül is – (kő, gránit vagy márvány), akkor is fejfákról beszélünk. A legősibb eredetű temetkezési jelképek anyaga sok helyen a kő volt, mint az örökkévalóságot leginkább kifejező, tartós és erős anyag.
A fejfákon csak az alapvető személyi adatok (név, születés, halálozási év), esetleg foglalkozás, elvétve egy-egy rövid ige, illetve A.B.F.R.A. (= A Boldog Feltámadás Reménye Alatt) szöveg rövidített betűi, tehát az u.n. közlő feliratok vannak túlsúlyban. A személyes, többsoros közlés, még inkább az „üzenés”, az u.n. sírversek Fehérgyarmaton nem voltak szokásban.

A szatmári és beregi fejfatípusok egyik neves kutatója és leírója Domanovszky György 1937 – ben jelentette meg Fehérgyarmat és néhány környékbeli község temetőinek fejfatípusait, azok díszítését és sírfeliratait. A dolgozatában csupán egy sírverset közel Fehérgyarmatról, ami igazolhatja, hogy e szokás temetőnkben nem terjedt el tömegesen.

A sírvers: „Ifjúságom
halál nem nézte
Virágit ily korán
letépte. Hírtelen
itt hagytam
jó családom
nyugalmam Jézusomnál
találom.” /5/

Ami miatt számunkra különösen értékes Domanoszky munkája, az a 70 évvel ezelőtt még pontosan, hitelesen látható és regisztrálható fejfa típusok számbavétele a feliratkozással és díszítő motívumokkal együtt.
A Fehérgyarmaton talált fejformák táblázathoz fűzött szöveges magyarázatból kitűnik: a leggyakoribb forma 2., 3.,4., és 7.sz. forma (Ezt egyébként személyes tapasztalásom alapján is megerősíthetem!)
A felső, záró rész keresztmetszete téglalap ill. négyzetes alakú. A homlokrész eresze fogazással is előfordul. A díszítő motívumok közül leggyakoribb a szomorú fűz, a tulipán, a rozetta, a cserépből kinövő faág. A kőfejfákon igen gyakoriak a kehely és a galamb, mint a református egyházhoz tartozás és a Szentlélek szimbólumai.
A halott foglalkozásra utaló u.n. mesterségbeli jelek nálunk ismeretlenek. A férfi, nő, gyermek megkülönböztetésére, a kor jelölésre színeket nem használtak. A fejfa nagysága, díszítettsége utalt a halott társadalmi és gazdasági helyzetére.
Ilyenformán a temetők a települések tükörképei is.
Fejfa faragó mesterek voltak: Kópis Dániel, Miski Lajos és Bolyáki Benjámin ácsmesterek, akiknek alapos munkájuk szépen formázott betűik nyomán a fejfákon is megmaradt emlékezetük.

A fehérgyarmati „régi” temető lezárása Török Izabella temetésével történt 1976 novemberében.

Ezután már csak nagyon kivételes esetben temetkeztek ide, így az exhumálások révén inkább fogyatkozott a temető.
Az új, Béke utcai városi temetőt 1976 novemberében nyitottak meg Korponai Lajosné, Angyal Anna temetésekor.

  „Mennyi munka marad végezetlen!
     S a gyönyörök fája megszedetlen .
•     
•   
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
                    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
/Babits: Ősz és tavasz között/

A temetkezéssel kapcsolatos népszokások Fehérgyarmaton

A lét-nemlét, élet és halál ügye sok-sok értetlennek tűnő, megválaszolatlan kérdéssel foglalkoztatja az emberiséget létezése óta. Egyik lezárja, befejezi a másikat, miközben az ember tehetetlenül, bénultan áll fölötte.
Ebben az örök körforgásban az élet az előbbre vivő, a győzelem záloga, amiben megfogalmazódik a halálesettel kapcsolatos hivatalos és hagyományozódott szokásrend betartásának kötelezettsége is.
A népi gyakorlatban a halált az élet természetes velejárójának tekintik, s ezért az élet megszűnésével járó, bizonyos új helyezetnek megfelelően igyekeznek az emberek viselkedni, dolgukat tenni, azaz készülni a temetésre.
A halottnak kijáró végtisztességet illik megadni. Ezt a hozzátartozók ki-ki saját érzelmi világa, a halotthoz való kötődése szerint „lerendezi” magában. A külső lebonyolítása a hagyományoknak való megfelelés bizonyítása is.
Ezt mai modern világunkban is őrizzük és jócskán megkapott állapotban is, de továbbadjuk az utánunk következő nemzedéknek.

Fehérgyarmaton a temetések a környező szatmári, erdőháti, beregi községek szokásrendjéhez hasonlóan történtek. Viszont voltak olyan elemei amelyek elvétve, a szomszédolásból adódóan fordultak elő, míg mások nem is ismertek.
Általában a Beregi-Tiszaháton a temetkezési hagyományok gazdagabb formáival találkozhatunk, mint a Szamoshát központjában Fehérgyarmaton.
A népi hiedelem a halálhoz közelgő személy környezetében bizonyos intő jeleket összefüggésbe hoz a várható eseménnyel. (Kutya vonítás, bagoly huhogás, kép vagy tükör váratlan leesése a falról.) Az egyházzal tartott utolsó kapcsolat, az úrvacsora felvételére (katolikusoknál az utolsó kenet) is ilyenkor sort kerít a család.
A halál beálltát „kiszállt belőle a lélek” köznapi szóhasználattal vették tudomásul. Ettől kezdve illetlen a hangoskodás, az indulatokat fékezik, a haragosok is általában kibékülnek.
Következnek a halottal való foglalkozás tennivalói: a halál megállapítása, igazolása. Régen az u.n. halottkém, az elmúlt száz évben azonban már az orvosok illetékesek a halál igazolására. Fehérgyarmaton ismerik ugyan a halottkém fogalmát, de közvetlen személyéről, ténykedéséről nem hallottak.
A szem lefogása és az áll felkötése rendszerint a közeli hozzátartozók legelső teendője. A „halott eltakarítása” /6/ az idősebb női hozzátartozókra várt.
A családban régen mindenkinek meg volt a feladata: híradás a rokonok, szomszédok közt, az egyház értesítése a harangozás miatt, eljárás hivatalos helyeken.
A családtagok igyekeztek feketébe öltözni, hiszen ettől kezdve a település közössége előtt a szokásoknak kellett megfelelni. („Ne érje szó a ház tájékát!”)
Az ablakokat bezárták, lefüggönyöztek, a tüzet kioltották, az órát megállították, a tükröt a fal felé fordították vagy letakarták. Erre direkt fekete mintájú halottas kendő szolgált, amit sokszor egymástól vettek kölcsön a gyászabrosszal együtt.
Halottmsó asszonyokról adatközlőim is tudnak. Ők csak tiszteletből, hívásra jelentek meg a halottas háznál. Az öltözetést is Ők végezték. Munkájukért az elhunyt utolsó viselt ruházatát, ágyneműjét kapták.
Egy beregi temetési szokásokat összegző, igen alapos sorai között találtam, hogy valaki így emlékezett egy gyarmati szokásra:
„Gyarmaton (Fehérgyarmat) most meg az a szokás, hogy amit a halott használt mindent elégetnek. A dunnát, párnát, a kendőket, a lepedőket, abroszokat. Szóval mindent. Még az ágyat is kivitték és azt is elégették. Szép apránként, hogy ne lássák a szomszédok. Azt mondják, hogy máglyát raknak.”/7/
Ennek valódiságát adatközlőim kétségbe vonták, és érdeklődésemre, több válaszadó szerint is ez gyakorlat teljesen ismeretlen és idegen a fehérgyarmati szokásoktól.

A tehetős emberek haláluk előtt Fehérgyarmaton is elkészítették koporsójukat és temetési ruházatukat is, illetve meghagyták, hogy mibe temessék őket.
A ruha (halotti stafírung) egyébként a legegyszerűbb ember törekvésében is jelen volt. Míg a környező falvakban a fehér színű ruházat is szokásban volt, nálunk mindig a fekete színű, esetleg férjhez menés előtt álló lányra adtak fehéret koszorúval, menyasszonysága beteljesületlensége miatt. A nő öltözékéhez fejkendő is járult.
A férfi embert megborotválták, lábravalót és az u.n „gyócsinget” mellénnyel adták rá. Minden halott lábára – kortól függően – fekete vagy fehér színű zoknit vagy harisnyát húztak. (Ez most is így szokás.) A férfiakat öltönybe öltöztetik, de most már a fekete szín nem dominál.
A koporsóba apró ruházati és használati tárgyat Fehérgyarmaton is elhelyeztek: kalap, borotva, fésű, zsebkendő, imádságos könyv, általában az utolsó kívánság szerint. A halott kezébe sok helyen pénzt tettek, hogy a „vámot” meg tudja fizetni. Ez itt nem volt szokásban. Az viszont igen, hogy a halott hajából levágtak egy keveset, ugyanígy a szemfedőből is, örök emlékként.
A koporsót rendszerint helyi kerékgyártó vagy asztalos készítette, sokszor személyes megrendelésre előre, külön e célra kiszemelt keményfából (tölgy, akác).
A kereskedelmi forgalmazású koporsókat a múlt sz. 30-as éveitől a vagyonosabb családok kezdték vásárolni, s így került a mai szokásrendbe. A koporsóval egyúttal az egyéb kelléket is megvásárolták: szemfedő, koszorú, gyászszalag és fekete szegélyes zsebkendő (Ez is még élő szokás).

A lakást a halál-eseménynek illendően kellett átrendezni: a virrasztásra padokat, székeket elhelyezni, a fekete mintás garnitúrát felrakni, az udvart rendbe tenni, kiseperni.
Fehérgyarmaton a halottas ház bejárati ajtajára fekete selyem alapú, ezüst színű motívumokkal díszített drapéria és asztali terítő is járult, amit az egyház, illetve a vállalkozó a temetés idejére szolgáltatásként adott a halottas kocsival együtt.
A gyászszertartás komoly méltóságát fejezték ki az erre a célra szőtt vagy hímzett halottas párnák, abroszok, kendők.
Az első világháború táján hímzett szövegek is kerültek az abroszokra, minta azt egy helyi készítésű terítőn láthatjuk:
„Isten velek már én megyek. Imádkozanak.
Szalcsi Erzsike készítette. 1914. május 20-án”/8/

A halottlátás: szokása a körülmények teljes megváltozása ellenére is fennmaradt. Régen a a lakásában ravatalozott halottat a rokonságon kívül a falubeliek is megnézték és rendszerint „nyugodj(on) békében” szavakkal búcsúztatták.
Most részvétlátogatást teszünk.

Ravatalozás:  mindig a szoba közepére, asztalra került a koporsó. A halottat úgy helyezték el, hogy a koporsó a lakás irányával egyezően, az ablaktól az ajtó felé álljon. A koporsó a lakás irányával egyezően, az ablaktól az ajtó felé álljon. A koporsó alá, különösen nyári melegben jeget raktak. Vasból készült tárgyakat hűtésre itt nem alkalmaztak. Fehérgyarmaton a halottat egyenesen koporsóba helyezték.

Virrasztás: temetés előtti utolsó alkalom a halottal való együttlétre, amikor nem hagyják magára, lámpa fénynél „őrzik” a reggeli világosodásig és a harangozásig. Virrasztás alatt a hozzátartozók nem énekelnek. Fogadják a látogatókat és elsírják a halál körüli eseményeket. Virrasztásra sürvedés után, feketébe öltözve illett megjelenni. Meglátogatta a pap is a gyászt hordozókat, az éneklés közben rövid imát is mondott. A virrasztás általában éjfélig tartott. A virrasztókat itallal és egyszerű élelemmel látták el. Gyarmaton a csak férfiakból álló dalárda a virrasztásokon és a temetéseken is szerepelt.
A diktáló szerepe ilyenkor kezdődik és majd a temetőbe vonuláskor és a sírbatételkor fejeződik be. Általában idősebb, jó hangú, tiszteletben álló ember, aki az elnevezés szerint is az éneklés rendjét vezényli. Az énekeket sorról-sorra diktálja, irányítja a helyes hangtartást.
A funerátornak sokirányú feladat van, aki a rokonságból, előre felkérésre, tulajdonképpen a temetés rendezői szerepet látja el. A sírásra hívogatás vagy külön felkérés nélkül mennek a rokonokon kívül is az emberek. Megy „akiben jó érzés van”, vagy kinek-kinek „jó” embere volt. Ez így hozzátartozik a végtisztesség adáshoz.
A síráskor ellátás járt, főleg italféle, ritkábban kenyér és szalonna. Mindig a temetés napjának reggelén volt a sírásás. Fehérgyarmaton régebbi időben a padmalyos temetkezés volt szokásban. Napjainkban a bárkás, de bárka nélküli temetés is van.
A padmalyos temetkezésnek több változata van. A sírgödörben kb. 90cm-es lábazatot hagynak, erre keresztbe három gerendát helyeznek és ezt ledeszkázzák.
Van olyan változat is, amikor a sírgödör falába egymással szembe három pár lyukat fúrnak és ezekbe teszik a gerendákat, majd ezt bedeszkázzák.
A bárkás temetéskor a koporsó alakját követő, de attól nagyobb méretű sima deszka fedelet készítenek, s ezt teszik a koporsóra.
A temetésről: „Ha a reggeli harangszó a halottat érte, másnap délután temethették”
-nyilatkozta egyik adatközlőm.
A halottnak napi háromszor harangoztak. Férfiak esetében 4 „verset” (1 vers ¬= 5 perc), nőknek 3 „verset”. A harangozás végén „összehúzták”: asszonynak, lánynak kisharanggal, férfinak, fiúgyermeknek nagy haranggal.
Első csendítésre gyűlt össze a közönség, második csendítéskor indult a pap a halottas házhoz és a harangszó a házig „kísérte”. A halottat a lakásból lábbal kifelé, két rúdon négy ember vitte és ilyen irányban, tehát lábbal az utca felé ravatalozták fel az udvaron.
A halottvivő emberek mindig a legközelebbi hozzátartozók voltak.
A fejtől 2-3 méterre állt a pap, előtte gyászabrosszal letakart asztal, mögötte az énekes férfiak a kántorral.
A koporsó mellett a ház felőli oldalon a nők, szemben a férfi hozzátartozók álltak.
Az idősebbek, az előre kirakott lócákra, székekre ültek.
A kapu a temetés ideje alatt nyitva volt, mikor a gyászmenet elvonult, bezárták. A koporsóhoz a hozzátartozók rokonsági fok és rang szerint sorakoztak fel, és így vonultak a temetőben is. A hozzátartozóknak fekete szélű zsebkendőt és fekete karszalagot osztottak a mostani kitűző helyett.
Vonuláskor ismét harangoztak és a temetőig végig énekeltek. Elől a férfiak vonultak a pap, a kántor és a diktáló vezetésével. Ezt követte a gyászkocsi, vagy régebbi időben a halottvivők, utánuk a női rokonság és a tisztelettevők.
A tiszteletadás a halottvivők, utánunk a női rokonság és a tisztelettevők.
A tiszteletadás a halotti menetben is megillette az elhunytat. Míg elvonultak, az emberek a kalapot levéve megálltak, ugyanígy a járműforgalom is leállt. Az ablakokat bezárták, az üzletek rolóját is lehúzták.
A temetésen a lelkipásztor búcsúztatóján kívül a funerátor, vagy más személy által verses
búcsúztatás nem volt szokásban. Csak a dalárda működött közre.

Az udvarról kivonulva, hogy a halott elbúcsúzzon udvarától, diktálásra elénekelték:
„Vigyetek hát bús síromba,
Visszanézek udvaromba.
Melyet szorgalmasan gondoztam.
De mivel hogy már elmegyek,
Az élőkre áldást kérek.
Az égnek, földnek urától,
Elbúcsúzom a világtól.”

A temető előtt megállva énekelték:
„Temető fogadd lakódat
Koporsódat.
Takard be göröngyöddel
Altasd ringasd por részeit
Csendesen itt
Majd egykoron támaszd fel.”

Elföldelés után pedig:
„Jer hagyjuk őt itt aludni
Krisztus Jézusban nyugodni
És mi szüntelen vigyázzunk
Mert nékünk is meg kell halnunk.”


Fehérgyarmaton a halottat az adatközlők egyöntetű emlékezése szerint mindig a halottas hintón vagy szekéren szállították. Előbb az egyház, később magánvállalkozó (legutóbb Bereczky Ferenc és Lábass Gusztávné), majd a Temetkezési Vállalat végezte a szállítást, és ott kegyeleti tárgyakat is árultak. Koporsó készítéssel és kereskedéssel is Bányai Lajos, Bányai László és Lábass Tibor foglalkoztak. Létezett egyszerűbb, ez olcsóbb is volt. A lovakat és csak erre az alkalomra használatos díszes szerszámokat, a fekete selyem lótakarót is a szolgáltatást végző személy vagy vállalt biztosította.
A csecsemők kiszállítása a temetőőr feladata volt, ahol csak a legszűkebb család vett rész és a lelkész. Szertartás csak a temetőben volt.

Fehérgyarmaton eseményszámba menő nagy temetések voltak. Egy-egy család és kiterjedt rokonsága, ismerősök, utcabeliek összetartásnak szép tanújelei voltak, amikor 25-30 szekér is vonult a Fő utcán (Piac utca), a Csillagszoroson végig a Malom utcai temetői bejáratig.
A temetésen fedetlen fővel a nők sem jelenhettek meg. Az imádság és Ige olvasás alatt a férfiak levették (még ma is) a kucsmát vagy kalapjukat.
A sírgödörbe szokás volt (még ma is az) göröngyöt, virágszálat, néha koszorút is bedobni.
Az elföldelés után a közönség részvétnyilvánítása következett, mialatt a funerátor megköszönte a temetésen való részvételt, és a rokonokat, a szomszédokat meghívta egy szerény vendégségre a halottas házhoz. (Ezt a szokást is gyakoroljuk manapság is/halotti tor/). A házba belépéskor az ajtó elé készített lavórban vagy kisteknőben mindenki kezet mosott.
Jó idő esetén a tor az udvaron volt, csak rossz idő esetén terítettek a szobában, pitvarban. Hideg élelem szolgált: kenyér, kalács, szalonna, kolbász. Előtte pálinka, utána bor.
A sütés, főzés, az u.n. nagy tor rendezése kb. az utóbbi húsz-harminc évben került szokásba.

A temetési kellékek is szinte kicserélődtek, rangosodtak. A faragott, díszes cirádás drága koporsó és szemfedők gazdag választéka állrendelkezésre. Ma már nem találni természetes zöldágakból (puszpáng, fenyő, borostyán) készített koszorúkat sem, helyette különleges virágkompozíciókat és díszeket.
A gyász időtartama nem egységes: egyénenként és családonként változó. Általában az idősebb korosztály a fekete ruha viselésével még tartja az egyéves gyász-időt.
A gyász időtartama nem egységes: egyénenként és családonként változó. Általában az idősebb korosztály a fekete ruha viselésével még tartja az egyéves gyász-időt.

A diktáló könyv szerepéről külön szólni, elkerülhetetlen. Mivel a temetkezés rendjéről egyházi törvény csak 1926. óta intézkedik, ezért egységesen szabályozott beszédek a búcsúztatók helyett közbenjáró személyek nemzedékről nemzedékre hagyományozó szövegkönyveket, azaz diktáló könyveket használtak énekléskor.
Az egyszerű, népi bölcsesség és tisztelet - diktálta rímes sorok az élet jeles fordulóihoz: keresztelő, lakodalom (vőfélykönyv), temetésre (diktáló könyv) készültek. Ez utóbbiban életkor, férfi, nő, apa, anya, gyermek, stb. temetése szerint csoportosítva találunk énekeket, illetve búcsúszöveget, megjelölve a dallam alapszövegét is. Ma már ezek a kézzel írott szövegkönyvek nem használatosak, így az egyház értékes és különleges relikviái lettek. Fehérgyarmaton ilyen nagy időket megélt könyvecskék közül említendő a Liszkay János 1897-es füzete és egy még korábbi, amelynek bejegyzése: „Dóka Imre kezdett ebbe a könyvbe írni 1870-ben Február 23-ik napján”.

A Halottak Napja (nov.2.) ma már sok esetben kirívóan üzleti befolyástól terhelt. A kereskedelmi szellem a gyász körül is jelen van, létrehozva a kegyeleti ipart, amivel teljesen átalakította a hagyományos temetési szokásrendet.

Adatközlőim voltak

Balogh Tihamér esperes és Neje
Birtha Zsigmond 75 éves, egyházi gondnok
Fábián Lajosné 76 éves, nyugdíjas
Gacsályi Béla 68 éves presbiter
Kovács Kálmán 59 éves, Temetk. Váll. alkalm.
Kőrössy Lászlóné 72 éves nyugdíjas
Mester Gyuláné, ny. könyvtáros
Porkoláb Pálné 69 éves, nyugdíjas
Szabó László 91 éves, tiszteletbeli presbiter
Szalay László, lelkipásztor
Szűcs Károly 76 éves, presbiter és Neje

Valamennyiüknek megköszönöm, hogy értékes visszaemlékezéseikkel, családi fényképeikkel segítették dolgozatom elkészültét. Külön köszönöm Szalay László lelkipásztor Úrnak a megjelenés lehetőségét, Fecske Vince tanárnak a temetői képek felvételét, valamint Márton Józsefnek a gépelés és szerkesztés munkálatait.


A Fehérgyarmati Református Egyház tisztségviselői 1950-2003.

Lelkészek: B. Szabó Tibor
    Molnár Gyula
    Balogh Tihamér esperes
    Szalay László

Gondnok: Szabó Károly
    Ármos Géza
    Birtha Zsigmond

Kántorok: Csató Zoltán
    Fodor Jenő
    Balogh Tihamérné
    Molnárné Baranyi Adél

Diktálók:  Nagy László
    Tóth Bertalan
    Birta Sándor
    Kósa Kálmán
    Garda Kálmán

Temetőőrök: Kósa János
    Horváth Bertalan
    Máté János   
       
   
Felhasznált irodalom

1.    Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Bp., 1982. corvina.

2.    Domanovszky György: Fejfák Szatmár és Szabolcs megyéből.
    Néprajzi Értesítő, 1937. 3-4. sz.

3.    Felhősné Csiszár Sarolta: Temetkezési szokások a beregi Tiszaháton.
    Debrecen, 1986.

4.    Luby Margit: A parasztélet rendje. Bp., 2002. Nap Kiadó – Reprint.

5.    Sípos József: A Szatmári Református Egyházmegye 40 éves története. Bp., 1941.

6.    Szamosközi tanulmányok. Szerk.: Mező András, Fehérgyarmat, 1988.

7.    Temetőkért. Szerk.: Seléndy Szabolcs. Bp., 1972. Mezőgazd. Kiadó

















vertical menu css by Css3Menu.com