Fonás
A
kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása.
Fonásnak nevezik általában a köz- és a népnyelvben is a vesszőnek, a
szalmának szálkeresztezés útján lappá, szalaggá alakítását
(vesszőfonás, kosárfonás, kerítésfonás, szalmafonás). A fonás eszköze a
kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A
fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra
vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára
legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll:
a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen
kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz
pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára
tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. A
régebbi orsó helyébe sok helyen a termelékenyebb rokka lépett. A két
fonóeszköz váltása az ország területén nem egy időben ment végbe. A
Dunántúlon századunkban már csak rokkával fontak, a Nagy- és
Kisalföldön rokkával is, orsóval is, míg a Felföldön és Erdélyben a
legutóbbi időkig túlnyomórészt csak orsóval. A fonás jellegzetesen
társas munka, s a fonóknak jelentős szerepe volt a falu
társadalmi életében. A fonáshoz kapcsolódó hiedelmek közül bizonyos
tilalmak ( tilalom) a legelterjedtebbek. Általános hit volt, hogy
szombaton tilos fonni, mert ez a nap Szűz Mária napja, s aki ezt a
tilalmat megszegi, annak fájni fog a feje, ill. az Mária haját húzza
munkájával. Gyakori volt a keddi tilalom is ( kedd asszonya).
Luca napján szintén tiltott volt a fonás (és a varrás), mert azt
tartották, hogy akkor a tyúkok nem tudnak majd tojni, vagy Luca
megbünteti őket. Tiltották a fonást Mikulás napján is, valamint
D-Dunántúlon Borbála napján.
tovább...
|