Kócslyuk

Tűzugrás, gabonaszakítás

A nyári napfordulóhoz fűződő Szent Iván, népiesen Virágos János napjával kezdődnek. Június 24.- e az év leghosszabb napja, a föld bősége, szépsége, ereje teljében. Csúcspont. Ettől kezdve rövidülnek a napok, míg újra meg nem fordul a Nap járása. E nap alkonyán, megnyílnak a világok közti kapuk, és a tündérnép átjön a mi világunkba. Fogadjuk őket szeretettel, lássuk őket vendégül, meghálálják! Ez a természeti esemény mély nyomokat hagyott a természeti népek életében. Az ünneppel kapcsolatos népszokások kivétel nélkül mind a tűzhöz kötődnek. Ezen az éjszakán ugorják át az Iván-napi tüzet, gyújtják meg a tűzkarikát. Olykor a falvak szélén raknak máglyát, amit aztán a falu apraja-nagyja körültáncol. Néprajzilag ez a nap a fiatalok összeboronálásának ideje. Erről számos régi népköltészeti emlék tanúskodik. Több parasztregula is fűződik Iván napjához. Ezen a napon szakad meg a gabona gyökere, attól kezdve, már nem nő, csak érik. Ha Szent János bogara nagyon fénylik, úgy jó idő várható.
A Szent Iván-i tűzgyújtásra vonatkozó első hiteles említések a XV-XVI.századból származnak. Telegdi Miklós prédikátor 1577-ben a Szent Iván-i tűzről, mint az egyház által helyesnek tartott emlékszokásról szól. Az ilyenkor szokásos tűzgyújtáshoz meglehetősen sokféle hiedelem fűződött. Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek) üszögöket vittek a gyerekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát ne egye meg. A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak. A gyermekeknek Szent Iván-i almát szórtak, hogy ne betegedjenek meg. Szokás volt ilyenkor mezei virágokból, füvekből koszorút kötni, s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen.

Tűzugrás az egyik legősibb termékenységi rítus

Bod Péter református lelkész (1712-1769) a saját korában élő szokásokról ezt írja Szent Iván éjjeléről, vagyis Szent Iván (Keresztelő Szent János) napjának előestéjéről. "Ezen a napon ilyen dolgokat szoktak cselekedni. A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak. Melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztények - a tudatlanság is segítvén - a tájban tüzeket tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak." Láthatjuk, hogy a tűzugrás szokását írja le Bod Péter, az egyik legősibb termékenységi rítust, amelyről, pontosabban Szent Iván tüzéről Bálint Sándor, a vallási néprajz legkiválóbb magyarországi képviselője pár évtizede így írt: "Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon magyar népe, fiatalsága úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa." Bálint szerint "abból, hogy a leányok miképpen ugrották át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak és férjhez menésre".