Fene
A népi gyógyászat betegség
elnevezése. A finnugor eredetű szó jelentése tisztázatlan. Mivel
kezdettől gyakran szerepel a farkas jelzőjeként („... egy nagy fene
sárkány” ) vagy el kell fogadnunk a Nyelvtörténeti Szótár „ferus,
efferus” jelentését, vagy föltételezni, hogy később a jelzett szó
elkopott mellőle. Ennek ellentmond a szó korai, önálló használata és az
összetételek (rákfene, bőrfene) második tagjaként szereplése.
Megszemélyesített betegségokozó voltára ma már csak szólásokból,
szitkokból következtethetünk („Vigyen el a fene” – „egye meg a fene”).
A fene, tisztázatlan valószínűleg nem egységes, bőrelváltozással is
járó betegség. Több fajtája ismeretes: hidegfene (a csontban van),
melegfene (a végtagokat bántja), a rákfene (az ember arcát), van még
lépfene (sertésbetegség). Egy 1798-ból származó feljegyzés szerint
(Pápai-Páriz) a fene, „kemény dagadás, de fájdalma igen nagy”, mások
nyílt sebnek írják le. A leírások szerint a furunkulusok egyik fajtáját
jelölték ezzel a névvel – erre utalnak azok az adatok, amelyek a
pokolvarral, pokolszökéssel azonosítják. Ezt a fekélyes, gennyes sebet
különféle füvek főzetével, levével (cickafark, hunyor-fű, torma,
hagymáz-fű, vénusz-köldöke fű) kenegették. Fenye, pene néven és
feneseb, fene pokolvar összetételben is ismert, a mai orvosi nyelvben
is megtalálható a lépfene betegségnévben. A ráksebet, rákfenét
helyenként farkasalmalevél főzetével gyógyítják, ezenkívül még nyers
húst, kocsikenőcsöt, pipamocskot, fehér kutyaürüléket is használnak.
tovább...
|