|
Lóalakoskodás
A ló utánzása, alakítása;
az állatalakoskodás legkedveltebb formája volt a magyarságnál.
Különböző módjai ismeretesek. A legáltalánosabb az, amikor két legény
egymás mögé állva előrehajlik; a hátulsó az elsőnek megfogja a derekát.
Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény botot tart
maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ez alkotja a ló fejét. A
farkát többnyire kenderszöszből készítik, a pokróchoz kötik vagy a
hátulsó legény bothoz erősítve tartja, kidugva azt a pokróc nyílásán. A
lóalakítás másik gyakori formájában a ló fejét fából faragják ki. Egy
lefelé fordított teknő egyik végéhez erősítik és felkantározzák, másik
végéhez lószőrfarkat szegelnek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A
lovast, ill. a huszárt alakító játékos a teknő nyílásába áll és a
derekára „húzza a lovat”. A teknőt a lófej és a farok kivételével
beborítják lepedővel. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha a
lovas a ló hátán ülne. Gyakran egy szalmával kitömött, csizmás nadrágot
tesznek át a teknőn, ezáltal úgy tűnik, mintha a lovas nyergelné a
lovat és az ő lába lenne a kengyelben. A lóalakoskodás általában
farsang alkalmával, a fonókban, a lakodalom játékai között
fordul elő. Lóalakoskodás az aprószentek napi gircsózás szokása
is. Főleg az első típusú lóalakoskodásban a cselekmény lényege, hogy a
szereplők, a jelenlevők a lóra alkudoznak, de megegyezni nem tudnak. A
jelenet azzal ér véget, hogy a ló gazdája megöli, fejbe üti a lovat,
azaz a ló fejét alakító cserépfazekat szétüti. A lóalakoskodás első
formája a magyar nyelvterületen, különösen a Nagyalföldön általánosan
ismertnek tekinthető, a másodikra elsősorban Kelet-Magyarország
területéről és Erdélyből vannak példák. A lóalakoskodásnak számos
variánsa ismeretes az európai népszokásokban.
tovább...
|