Orsó, gyalogorsó, kéziorsó
A
rost- vagy a gyapjúszálak fonására használt, 20–30 cm hosszú, két végén
hegyes botocska. Az orsót jobb kézben tartva ujjakkal hossztengelye
körül pörgetik. A pörgetés sodorja össze fonallá a bal kéz ujjaitól még
csak alapsodrást kapott szálakat. Az orsó alján gyakran kis fakorong (
orsókarika) van, amely lendítő súlyként szolgál főleg addig, amíg az
orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. – A magyar
nyelvterület keleti és déli részén karika nélküli orsókat használnak.
Az orsó a vertikális szövőszékek használatánál nemcsak a fonás eszköze
volt, hanem a rajta levő fonálnak vetülékként a láncfonalak
közévezetésére is szolgált, azaz vetélő is volt. A láncfonalak
között való bújtatásban az orsónehezék akadályozta, ezért ezt legkésőbb
a fonás után le kellett róla húzni. A mai karika nélküli orsók az
egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik. – Az orsó
túlnyomórészt barkácsolók vagy háziiparosok készítménye volt, mivel
elkészítése hozzáértést igényelt, ill. speciális eszközt: az
orsóesztergát (kézi vagy nyirettyűs eszterga), amely Magyarországon
használt esztergák legegyszerűbbike. Az orsók díszítésére festés
szolgált, gyakran növényi anyagokkal, amikor különféle füveket, gombát
vagy virágszirmot nyomtak a forgó orsófelülethez; esetleg vörös földet
vagy bolti festéket alkalmaztak. Fiatal lányok számára készítették a
cifraorsót, szerelemorsót. Ez volt csörgősorsó, mely leginkább úgy
készült, hogy a végén levő karikából egy vagy több gyűrűt választottak
le, amelyek megszáradva szabadon mozogtak és zörgő hangot adtak
(perecesorsó). Készítették úgy is, hogy több karikát tettek az orsóra,
közéjük fűzfaágat (zörgő) illesztve. Más esetben az orsókarikát
kettévágták, a kivájt nyílásba kavicsokat, sörétet vagy üvegcserepet
tettek, majd dobozszerűen összecsukták.
tovább...
|