Szürke marha
A magyar szürke szarvasmarha
eredetét illetően több elmélet tartja magát. Ezek egyike szerint ez a
fajta már a honfoglalás előtt itt élt, mások szerint elképzelhető, hogy
a honfoglaló magyarok
Magyar hozták magukkal, sőt, az is lehetséges, hogy a kunokkal és
besenyőkkel érkezett az országba. Van olyan nézet is, ami a
Kárpát-medencei őstulok háziasításával magyarázza a típus kialakulását.
Egy bizonyos: a maihoz hasonló külsejű szürke marhát a magyarság
alakította ki a késő középkorban.
A magyar szürke marha a primigenius típusú szarvasmarhák ún. podóliai
fajtakörébe tartozik, annak leghíresebb, közepes testméretű
képviselője. A tehenek súlya 500 kg körüli ,marmagassága 135 cm.
Tulajdonságai:
Az állatok színe a kortól függően változik. A borjak születéskor
„pirók” színűek, s ezen belül több árnyalatot megkülönböztetnek. A
leggyakrabban előforduló szín a sötét pirók, pirók vagy világos pirók.
A borjak színe két-három hónapos korban elkezd világosodni, majd
szürkülni, s 4–6 hónapos korra teljesen szürkék. A kifejlett szürke
marha az ezüstszürkétől a sötét daruszínig terjedő színárnyalatokban
fordul elő, a következő árnyalatokat különböztetik meg: ezüstfehér,
ezüstszürke, kékszőrű, darvas, daru, sötétdaru, rigószőrű. A bika
„kormos” színe általában 3-4 éves korra alakul ki teljesen: nyaka, az
alkarja elülső része, válla egy része, a marja, a mellkasa és a hasa
oldalt és alul fekete színű, vagy feketével színezett. A túlságosan
kormos szín nem hiba, de a tenyésztők nem kedvelik. A bikák szeme körül
„ókula”, sötét karika van. A tehenek szarvtövénél a hosszabb szőr
homlokkoszorút alkot, a bikák fején ez mint göndör homlokszőr
mutatkozik. A szempilla, a fül szegélyszőre és a farokbojt fekete.
A bőr palaszürke színű, de rózsaszín a combok között, a herezacskó
felső részén (alul pigmentált), a tőgyön és a fülben. A szájpadlás
színe fontos a tenyészállatok kiválogatásánál: színe lehet rózsaszínű,
palaszürke és foltos, de a szelekciónál előnyben részesítik a
palaszürke szájpadlású egyedeket. A más szájpadlásszín, illetve a bikák
túl kormos színe idegen (például maremman) beütésre utalhat, ezért a
tenyésztők inkább kerülik őket, így törekednek a szürke marha egységes
megjelenésének megőrzésére.
A szőrzet színe évszakonként is változhat: a fedőszőr nyáron rövid,
vastag, egyenes, télen tömött és hosszú. Az állatok télen sötétebb
színűek és szőrzetük több rőt árnyalatú szőrszálat tartalmaz. Színük a
tavaszi vedlés után a legszebb.
Testalkata
A tenyésztők által legkedveltebb fejforma a majdnem egyenes
profilvonalú fej, széles homlokkal és fejtetővel, kissé kiálló
szemboltokkal. Tapasztalatok szerint nagyon fontos a széles szarvtő,
előnyös fejlődési erélyről árulkodik. A szarv alakjára rengeteg
kifejezés van. Ha széles szarvtőből indul, és hosszú, harmonikus
alakulású, „címeres” szarvról beszélünk. A legkedveltebb alakú a
táblás, a csákó, a gallyas és a szép alakulású lant alakú szarv. Ezen
kívül ismernek még bajusz, csutak, nyársas, tülkös, kukora, villás,
kecske, tulipán, pödrött, pörge, sodró, sodrott és balog alakú
szarvakat is. A leghosszabb az ökör szarva, akár méteres is lehet. A
bikáé valamivel rövidebb, 50–70 cm, de ennek is meg kell haladnia a fej
hosszát. Legrövidebb, legvékonyabb szarva a tehénnek van. Szarvigazítót
bikáknál nem, ökröknél régen használtak, hiszen az ökörfogat szépségét
és ezzel együtt a gazda büszkeségét nagyban emelték a szép és azonos
szarvállású állatok. A bikák szarvának hegyére szarvgombot helyeznek,
hogy ne tehessenek kárt egymásban, és hegye a gyakori földhányás miatt
ne rojtozódhassék ki. Színe kifejlett állatoknál a szarvtőnél
piszkosfehér, középen fehér, a hegye felé eső egyharmada fekete. A
borjaké és növendékeké sötétszürke. A szürke marha nyaka hosszú, de
keskeny és izomszegény. A tenyésztők a szívós, erős izomzatot kedvelik,
de a tömeges izomkötegeket nem. A bikák tömege 700–900 kg, a teheneké
550–600 kg. A mar gyakran erősen kiemelkedik, s a mar és a szintén
magas farbúb között a hát viszonylag alacsonyabb. Az állat mellkasa
mély és hosszú, de nem dongás, szügye széles és izmolt. Végtagjainak
felső részén nem nagy tömegű, de szívós izomzat található. Az ízületei
nem terjedelmesek. A farka hosszú, csánk alá érő, dús bojtú.[7]
Tejtermelése mindössze 1000 kg, de laktációs időszakban elérheti a 4000
kg-ot. A tej zsírtartalma 5%. Az ökrök száraz, finom rostú húsa kevés
intramuszkuláris zsírt tartalmaz, így elsőrendű leveshúst szolgáltat.
Igen intelligens és igénytelen állat, betegségekkel szemben rendkívül
ellenálló. A tehén könnyen ellik, borjához nagyon ragaszkodik, féltőn
óvja. Pusztulása esetén képes napokig bolyongani és keresni. A szürke
marha kereskedelmi értékén kívül is nagy szerepet játszott a mindennapi
életben, sajátosan épült be a paraszti termelés rendjébe. Csontjából
enyvet főztek, a drága viaszgyertya helyett a paraszti háztartásokban
marhafaggyúból készült gyertyával világítottak. A pásztorok több
évszázados eljárással tartósították a húsát: az apróra vágott húst
nagyon sós vízben megfőzték, majd kiterítették és megszárították, s
szellős vászontarisznyában tárolták. Főzésnél személyenként fél
marékkal tettek a bográcsba.[9] Valószínűleg ez az étel lehetett a
világhírű gulyás (s nem gulyásleves!) elődje, amelynek egyik
leghitelesebb leírását Erdei Ferenc adta:
A szigorúan hagyományos gulyásfőzés technológiája az, ahogyan a
gulyások főzték, ezért gulyás a neve. Ez adja a legízesebb
marhahúslevet, s ez a legegyszerűbb főzési mód: a bográcsba egyszerre
bele kell tenni a húst és a hagymát, hidegen hozzátenni a szükséges
mennyiségű vizet, s feltenni a tűzre. Mindjárt bele lehet tenni a piros
csövespaprikát, de sózni, paprikázni legjobb a felforrás után. És
amikor már előrehaladt a hús puhulása, akkor kell hozzáadni a
burgonyát, hogy egyszerre főjön meg a hússal. (…) Ám az így készült
gulyás minden más marhahúslénél jobb ízű. Nem húslevesízű, nem is
olyan, mint a paprikás, hanem a kettő között álló saját íze van. A
szarvasmarha húsa mellett nagy értéket képviselt bőre is, amelyet ügyes
kezű mesteremberek dolgoztak fel. A Zrínyi család birtokainak
jövedelmében nem elhanyagolható tényező volt a nyersbőr eladásából
származó jövedelem. A tímármesterek által kikészített bőr a
csizmadiákhoz került, hogy elnyerje végső formáját. E mesterségek
központi szerepet töltöttek be a mezővárosokban. A bőr kikészítését a
pásztor is elvégezte, s így saját használati tárgyait is elkészítette:
egyszerűbb ruhadarabokat, bocskort, esetleg tarisznyát varrt, művészi
kivitelű karikás ostort font, pásztorkészséget készített, amely a
késtok, kovakő, acélkő és a dohányzacskó övre erősítésére szolgált.
Mivel az Alföld szegényebb fában, mint a Dunántúl, ezért itt kevesebb
pásztorok által fából készített tárggyal találkozhatunk. A fa helyett
viszont az alföldi pásztorművészetben központi szerepet játszik a
szürke marha szarva. A szarut könnyű volt megmunkálni, hiszen hőre
könnyen lágyul, s ezt úgy érték el, hogy forró takarmányrépát, tököt
húztak rá, majd faragással, karcolással, spanyolozással gazdagon
díszített pásztorkürtöket, sótartókat, orvosságos edényeket
(rühzsírtartókat) készítettek. A parasztok által a fenőkő tárolására
használt fentok éppúgy a szürke marha szarvából készült, mint a gombok
és fésűk, amelyeket a vásárokban árultak.
tovább...
|