Népmese
A szóbeli elbeszélő költészet
legnagyobb műfajcsoportjainak egyike. Magában foglalja az állatmese,
formulamese, novellamese, ostoba ördög meséje, rátótiáda (
falucsúfoló), reális mese, ill. tréfás mese, valódi mese (
mitikus mese), legendamese és a bolondmese (hazugságmese)
műfaját, de a közbeszédben általában csak a valódi meséket szoktuk
rajta érteni. Bár a különböző népmeseműfajok más és más formáció, nép,
korszak termékei, valamennyinek jellemzője a szilárd szerkezet és a
nyelvi ritmus, a költői megkomponáltság. A népmesék tehát költői
alkotások, alkotásformák egész sorának összefoglaló neve, amelyek a
műfajcsoport közköltészeti jellegénél fogva számtalan szállal
kapcsolódnak az őket formáló, velük élő társadalomhoz, annak
világképéhez, hiedelemvilágához. A népmese mögött azonban nem szabad
egészen kezdetleges társadalomszerkezetet feltételeznünk, mert megléte
specialisták, alkotók és előadóművészek meglétét feltételezi, akiket a
mai, tegnapi európai paraszti környezetben mesemondóknak
nevezünk. A mesemondó s ezzel együtt a népmese megléte azonban nem
kötődik szorosan a paraszti osztályhoz, ez megjelenésének csupán egyik,
valószínűleg másodlagos formája. Az a társadalom, amelyet a mese
ábrázol, nem a 18–19. századi európai paraszti társadalom, a
műfajcsoport magas esztétikai kvalitásai és nagyfokú kifejező
képessége, lehetőségei a magyarázata annak, hogy ebben a merőben eltérő
társadalmi környezetben napjainkig él és hat. Nem szabad ezzel
kapcsolatban megfeledkeznünk a népmese normatív szerepéről sem: a
népmese ugyanis nemcsak az egyhangú munkákat megkönnyítő szórakozás,
hanem bizonyos magatartásformákat, problematikus helyzetekben megoldást
is kínál. Ez a magyarázata annak, hogy ameddig vissza tudunk tekinteni
a népmese történetén, mindig a gyermek, az ifjú nevelésének egyik
eszköze is volt. Ezt a funkciót sem szabad azonban kizárólagosnak
tekintenünk. Annyi kétségtelen, hogy a népmese az élőbeszéd művészete,
mely mögött azonban két ember áll: az elmondó és a hallgató teljes
emberi mivoltában; a kifejezőeszközökhöz hozzátartozik tehát nemcsak a
beszéd és az azt kísérő arc- és kézjáték, hanem a két ember közötti
viszony is. Ezért olyan nagyon nehéz ennek a művészi kifejezési
formának az írásban való rögzítése, történetének akárcsak felvázolása,
mert a népmese szorosan kötődik a szóbeli személyes kifejezés
lehetőségeihez. A magyar szóbeli költészetnek a népmese, a hősmese,
bolondmese feltehetően már a honfoglalás előtt része volt. Sőt
alighanem a varázsmesék és a tündérmesék egy részét is ismertük.
Legendameséink és ostoba ördög meséink részben bizánci, részben
középkori Nyugat-európai forrásból származnak; korai Ny-európainak
véljük rátótiádáink egy részét is, a szólásmagyarázó mesét viszont
nyugaton nem ismerik. A két népmeseműfaj összeolvadása alighanem a
magyar nyelvterületen ment végbe. Tündérmeséink, novellameséink és
trufáink egy része reneszánsz alakzat, valószínűleg olasz közvetítéssel
jutott szájhagyományunkba. A fabula és a középkori példázatok
latin–olasz–német eredetűek, részben írásbeli közvetítéssel érkeztek
hozzánk. A török hódoltság idején ismerkedhettünk meg a tekerleme
formával, s minden bizonnyal tündérmeséink és varázsmeséink is
gyarapodtak ebben a korban. A 16. században a különböző népkönyvvé lett
gyűjtemények voltak erős hatással a magyar népmeseanyagra különösen
Erdély területén, ahol a szóbeliség és az írásbeliség interferenciája
már ekkor kimutatható. A német Schwankkal és a francia fabliauval is
részben írásbeli úton ismerkedtünk meg, s a tündérmese és a varázsmese
17–18. sz.-i franciao.-i reneszánsza nálunk is éreztette hatását.
Perrault meséinek származékai pl. feltűnő gyakorisággal bukkanak fel
még a 20. században is. A Grimm-gyűjtemény elsősorban a polgári
középosztály gyermekszobáiban vált népszerű olvasmánnyá. Nagymértékben
hozzájárultak népmese-kincsünk épen tartásához Jókai Mór, Kriza János,
Arany László és Benedek Elek gyűjteményei. A paraszti népmeseanyag
változatosabbá tételében, a különböző már meglevő típusok redakcióinak
gyarapításában jelentékeny szerepük volt a ponyvafüzeteknek, bár egyes
mesemondóink nem tudták kivonni magukat a rossz magyarsággal készült
fordítások negatív nyelvi hatása alól. Napjainkban a népmese elsősorban
a gyerekek mulattatására, nevelésére szolgál; a szóbeliségben a
szájhagyomány szerepe mindjobban háttérbe szorul a mesekönyvekkel
szemben.
tovább...
|