Kócslyuk

Szatmári néptánc

Szabolcs-Szatmár megye keleti, a történelmi Szatmár vármegye ma is Magyarországhoz tartozó része több kistájra tagolható. A néptáncos szóhasználatban "szatmári"-nak nevezett táncok területe ezek közül az egykori Ecsedi-láp környéke: a "Rétoldal", a Szamos és a Kraszna folyók közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai: Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A török időkben a vidék sokat pusztult, erős várait (Ecsed, Szatmár, Várad) váltakozva birtokolták a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a Török Porta hadai. A határvidéki helyzet ugyanakkor bizonyos függetlenséget is jelentett. Budai Nagy Antaltól II. Rákóczi Ferencig itt, a Partiumban volt a magyar szabadságharcok egyik fészke. A nagyszámú "bocskoros" nemesség patriarchális viszonyban élt együtt a parasztsággal, erős befolyást gyakorolva annak népi kultúrájára, viselkedésmódjára, életformájára egyaránt. Ezt az erős "szatmár-tudat"-ra épülő, nemesi színezetű folklórt Bereg felől felvidéki, délkeletről erdélyi árnyalatok gazdagítják. A Felső-Tisza vidék -- táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is -- tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Táncéletére egyfelől a spontán szerveződő, alkalmi mulatságok sokasága, másfelől -- a résztvevőket nyomtatott kártyákkal meghívó -- "bilétes" bálok jelenléte volt a legjellemzőbb. Az archaikusabbnak tűnő, konkrét időhöz nem kötődő táncmulatságok elsősorban a kaláka munkákhoz (kenderdörzsölő, lekvárfőző, fonó) kapcsolódtak. A különböző társadalmi rétegek (pásztorság, cselédség) számára megrendezett batyus bálok tovább színesítették ezt a képet. A "bilétes" bálok már egy polgárosultabb tánckultúrát engednek sejtetni. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi stílusú -- főleg a pásztorok körében fennmaradt -- eszközös (botoló)- ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást. Hasonló kettősség figyelhető meg az itt élő parasztság táncbéli társadalmi kapcsolatrendszerére is. Az ország más tájain nem találunk olyan szoros kulturális együttélést a lecsúszott dzsentri, a földműves és a kiegészítő tevékenységet folytató félig vándorló, félig letelepedett cigányság között, mint Szatmárban. A csárdást hasonlóan táncolja mindhárom társadalmi réteg, s archaikus vonásokat őrző cigánybotoló és a magyar pásztorok kondástánca is sok közös vonást hordoz. A szatmári táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás (csendes, csárdás, ugrós). A tánc elnevezései közt találjuk a lassú, csendes csárdás, magyar csárdás, ugrós, vagy félugrós kifejezéseket, melyek vagy összefoglaló nevek, vagy egyes részek (tételek) megjelölései. A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet játszottak a viszonylag korán megjelenő (19. század) falusi, "kontár" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete -- a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben -- nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben. A férfi szólótánc leggazdagabb variánsai -- magyar verbunk, magyar szóló néven -- az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő funkcióban éltek, de később már csak egy-egy mulatság kiemelt eseménye volt, ha valaki eljárta a tánctudás maximumaként emlegetett verbunkot. Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül, nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban. Az eszközös táncokat a hozzákapcsolódó zenei kíséret, az eszköz kezelése, a motívumkincs alapritmikája, valamint a tánc formai-szerkezeti jellemzői alapján négy kisebb csoportra oszthatjuk: párbajszerű "valódi" botoló, kanásztáncszerű botoló, cigánytáncszerű botoló és verbunk- és csárdás zenére járt botoló. A cigányok által ismert "valódi" botoló a párbajszerű táncaink legreprezentatívabb típusa, ahol az eszközkezelés, a lábmotívumok, a térkihasználás mind-mind a küzdelem pillanatnyi helyzetének van alárendelve, s a proporciós hagyományok őrző kísérő zene inkább csak hangulati, érzelmi aláfestése a táncnak, mint formai-szerkezeti tagoló eszköz. A magyar pásztorok között ismert verbunk- és csárdás kíséretű botolókban már egyértelműen a mutatványos jelleg dominál, ahol már olyan eszközkezelési módok (a bot ujjak közötti pergetése, láb alatt való átkapása, a földre helyezett eszköz átugrálása) is megjelennek, melyek a párbajszerű változatnál felesleges lenne. A kanásztánc- cigánytáncszerű botolók a bemutató funkciójú eszközös táncok speciális kísérőzenéjű változatai melyek erősen kontaminálódnak az eszköz nélküli változatokkal (oláhos, cigánytánc). Az ugrós tánctípus legfejlettebb változatai az Alföld keleti, északkeleti peremvidékén találhatók. Elnevezései; oláhos, oláhtánc, vagy romántánc. Szórványos, de elég következetes előfordulása (Kállósemjén, Tyukod, Kék) a tánc korábbi, szélesebb elterjedtségére utal. Századunkra már csak a pásztorok és a cigányok őrizték meg. Az oláhos általában szabályozatlan szerkezetű szóló férfitánc, de előfordulhat páros, vagy páros cigánytánc formában is. Legjellemzőbb motívumai; hármas-lépés, bokázó, légbokázó, ollós, tapsos-csapásoló. A gyakran használt, bővített szerkezetű motívumok már az erdélyi legényesekhez való közeledését mutatják. Legközelebbi rokona a dél-alföldi oláhos és a szilágysági figurázó. Motívumai keveredhetnek a helyi cigány- vagy verbunk tánc lépéseivel.