Rontás
A magyar népi hitvilág
egyik legfontosabb mágikus eljárása. Egyéb elnevezései: tétemény
(D-Alföld), csinálmány (Erdély), megcsinálás, bántás, vesztés.
Bármilyen ártó célú cselekvést jelenthet: módja, eszközei, ideje,
helye, a végző személy és a célok rendkívül változatosak. Ismert volt
az egész nyelvterületen a boszorkányperekből megismerhető múltban
és még a 20. században is. A rá vonatkozó adatok legnagyobb része a
rontás eredményének tulajdonított bajokra, betegségekre és ezek
megelőzésére, ill. orvoslására vonatkozik ( rontás elhárítása); tehát
elsősorban a rá vonatkozó hiedelmekre és sokkal kevésbé a ténylegesen
gyakorolt rontó cselekményekre. – A rontás képességét általában
különböző természetfeletti erejű személyeknek vagy
természetfeletti lényeknek tulajdonították; legáltalánosabban a
boszorkánynak. Utóbbi a hit szerint leggyakrabban a tehénnek
ártott, ezenkívül főleg az ő specialitása az éjjeli nyomás, a
kötés, láb bénává tétele csont kiszedésével, a szájszéthúzása, más
személy megevése; de mindezeken kívül mindenfajta célú és módszerű
rontást elsősorban neki tulajdonítottak. Rontó hatalmat tulajdonítottak
még a szépasszonynak, bábának, tudós kocsisnak, tudós
pásztornak veszett orvosnak. Ezzel szemben bárki megszerezhette – a hit
szerint – más tej- vagy tojáshasznát, akárki gyakorolhatta
a szerelmi rontást ( szerelmi varázslás, megétetés, kapcafőzés)
és a szemverést. A túlzó dicséret még véletlenül is árthatott
bárki szájából. – A ténylegesen véghezvitt rontó cselekmények közül
legintenzívebben a szerelmi varázslás sokféle eljárásmódját
gyakorolták; de ilyen volt a ráböjtölés is, betegség vagy halál
okozása céljából. Az átok különböző fajtái az utóbbi időkben már sokkal
inkább sztereotip beszédfordulatként, mint tudatos rontó szándékkal
voltak használatosak. A rontás hite nem minden esetben kötődött konkrét
(valóságos vagy elképzelt) lényekhez, hanem mindig élt egy általánosabb
rontásfogalom, amely az idők folyamán valószínűleg egyre nagyobb teret
kapott. Ennek megfelelően sokszor nem a boszorkánytól, hanem csak
általában a rontás eredményének tulajdonítják. Gyakran testesíti meg
ezt az általános rontást a keresztény egyház ördöge. – A rontás
eredményének tulajdonított bajok leggyakrabban emberi és állati
betegségek (leginkább a hirtelen fellépő tünetekkel járók), ezenkívül a
tej- és tojáshozam csökkenése, a növények rossz terméshozama, a
házimunkák (kenyérsütés, köpülés, fonaltisztítás stb.) sikertelensége,
szerelmesek elhidegülése stb. – A rontó eljárások, ill. az ezekre
vonatkozó hiedelmek néhány leglényegesebb alapeleme a következő:
Illetéktelen jelenlét valamilyen kockázatos kimenetelű eseménynél vagy
műveletnél (borjazás, köpülés stb.). Rontás nézéssel (szemverés),
szöveggel (dicséret, átok, ráolvasás). Rontás a megrontandó személy
tartozékának megszerzésével, őrzésével, elrejtésével [haj ( hajápolás),
köröm, lábnyom, árnyék, ruhadarab stb.]. A tulajdonos bántalmazása
utóbbiak elpusztításával, ütésével, szúrásával, elégetésével. Rontó
tárgy elhelyezése valakinek a közelébe (küszöbe alá, ágyába, ruhájába,
jászolba, szántóföldre, gyümölcsfára). Rontó tárgy megétetése
valakivel. A sajátosan rontásra használt mágikus tárgyak nagy
számából gyakoriságánál fogva kiemelkedik a gatyamadzag, haj,
köröm, széklet, vizelet, márciusi hólé, koporsószög, farkas
Achilles-ina, Szent György-napi zöld béka csontja, pénzérme, bab, kása.
A rontó célra készített tárgyak közül legfontosabbak a kötések,
bizonyos meghatározott céllal megkötött csomók és a rontó bábu. Vannak
bizonyos időszakok, időpontok, amelyek a hit szerint rontásra különösen
alkalmasak: Szent György napja, Luca napja, éjszaka,
napkelte előtt, napnyugta után; gyerekszülés és tehénellés ideje
nevezetes időpontok. – A rontásra alkalmas színhelyek közül a néphit
elsősorban a → keresztutat tartja számon. A rontás hite és gyakorlata
általánosan elterjedt volt egész Európa parasztságánál; a népi
hitvilágnak mindenütt egyik legalapvetőbb rétegét képezte.
tovább...
|