Népzene
Johann Gottfried von Herder
„népdal”-ának analógiájára néhány évtizede használatba jött terminus
minden olyan zenei tevékenység jelzésére, mely az egyes népek
alaprétegeiben nem írásbeli hagyományozás útján terjed. A népdalon
kívül főleg a hangszeres zenei, ill. ritmikai tevékenységet foglalja
magában (a tánc kivételével). Ezek fontossága a népek zeneéletében oly
nyilvánvaló, hogy a tudományos vizsgálat ma már a népdallal is mint a
népzenekutatás részterületével foglalkozik. Az összehasonlító és
történeti kutatás számára a hangszerek vándorlása és képzőművészeti
ábrázolása olyan adatokat közöl, amelyek az énekes kultúrára is
értékesek. Ugyanilyen hasznosak a vokális népzene vizsgálatában a régi
hangszerekről, ill. ábrázolásokból nyert hangolási és játéktechnikai
adatok. – A magyar népzene egyszólamú, ma javarészt vokális, a
századfordulón még az egész nyelvterületen, ma már csak ÉNy-on és DK-en
elsődleges gyakorlatú zenekultúra. A magyar népzenét más népzenéktől
megkülönböztető jegyei: a 4 soros, (egyenlő szótagszámú) dallamstrófa,
bizonyos pentaton fordulatok, valamint az alkalmazkodó giusto és a
parlando-rubato ritmus túlsúlya; feltűnő vonása: az új stílus
kialakulása, valamint a kvintváltás gyakorisága és általános
elterjedése. A dallamanyag áttekintésére Bartók Béla fél évszázados
kategóriáit szokás használni: a népzene ún. régi stílusáról (A
osztály), új stílusáról (B osztály) és vegyes anyagáról (C osztály)
beszélünk, értve rajtuk: A: a pentaton rendszerbéli izometrikus nem
architektonikus, B: az azonos kezdő- és zárósorú izometrikus és C: a
diatonikus rendszerbéli izometrikus, főként pedig a heterometrikus,
zömmel idegen származású dallamokat. Bartók későbbi rendezése
hangrendszerre való tekintet nélkül1. izometrikus, 2. új stílusú és 3.
heterometrikus csoportokat állított fel. Járdányi Pál sorviszonyokon
alapuló rendezése 1. ereszkedő, 2. azonos kezdő és végző, 3. emelkedő.
Bartókhoz hasonlóan külön területnek számítja az ingadozó struktúrájú
anyagot (recitáló, soroló stb.); erre a szokásdallamok címszavai
utalnak. Az ún. régi stílus rétegekben gazdag anyagában egyetlen
dallamsor fokozatosereszkedése ritkább jelenség, mint két egymásra
vonatkoztatott sor kvinttel mélyebben való megismétlése. Ezek lehetnek
függetlenebbek , vagy periódusszerűen csak záradékukban elválók;
jellemző az első sorra a kétszeresen hangsúlyozott tetőzés. Egyik
csoport kikiáltott első sorvége után a másodiktól ereszkedik a
záradékig, míg egy erős réteg már az első, legkésőbb a második sorban
lejut az alaphangra, elleníves mozgással készítve elő az alsó
záradékot. Mindezekben a kvintváltás könnyebben elmosódik a szabad
ritmusú daraboknál, mint a kötött ritmusúaknál. Az ereszkedők egy másik
osztályában az íves fogalmazás uralkodik, akár az egyes sorok rajzában,
akár a strófa felépítésében. Itt a kötött és szabad ritmusú dallamok,
mint általában, a cifrázatgazdagságban is különböznek, az utóbbiak
javára. Az íves szerkesztésű dallamok többnyire önálló tartalmú sorok
egybehangolásából egyensúlyoznak strófát. Eredetre a kvintváltó
pentaton ereszkedők kelet felé mutatnak, míg az ívesek Európával is
közösek. Más ereszkedő típusok vagy modális hanganyagukkal, vagy
ritmusukkal, vagy dúr jellegükkel árulják el nyugati kapcsolataikat. Az
új stílusú dallamok ABCA, AABA és AA5BA képletei kimutathatóan nyugati
előzményekkel állnak kapcsolatban, míg ABBA és AA5A5A képletű
dallamaink akár szabad ritmusú ereszkedő vonalaikkal, akár erős
pentaton fordulataikkal a régi stílus közelében maradnak. Az utóbbi
sajátság még a nyugati képletű modális példáknak is erős hazai ízt ad,
míg a nagy szótagszám, vagy a dúr hangsor az ABBA szerkezetben is
elárulják a dallam újkeletű voltát. A 4 soros izometrikától eltérő
típusokból feltételezhető, hogy nagyon régiek a gyermekdalok, a szabad
recitatív siratóénekek és a refrénes regösénekek. Középkori
eredetre mutat egy sor népének, a lakodalmasokból a hajnalkiáltás többi
antifona típusú társával, valamint a refrénes menyasszonybúcsúzó. A
Szent Iván-i énekek, a Gergelyjárás és rokonai, a betlehemes és
pünkösdölő töredékes formái (kántálás) is figyelemre méltó reliktumokat
mutatnak (erdélyi recitatív stb.). Kodály és Szabolcsi Bence hosszú
sorát mutatták ki azoknak a népzenében fennmaradt dallamoknak, melyek a
16–17. sz. folyamán cseh-huszita, humanista, olasz, francia és német
reneszánsz vagy német prot. hatás alatt alakultak ki és főként a
históriás ének körében erőteljes típusokká fejlődtek, összeforrva
epikus énekeink hagyományával (19. sz. példa). A magyar barokk idején
az érintkezési felület D, K és É felé is jelentősen növekedett: az ún.
kuruc költészet dallamai a 18. században híven tükrözik a környező
zenekultúrák hatását egységbe olvasztó folyamatot. – A 18–19. századi
műzene valószínűleg az erős nemzeti ellenhatás miatt csupán a népénekbe
szívódott fel jelentősebben, különben csak szórványos nyomokat hagyott.
A 19. századi népies műdaltermés néhány példányának visszhangja a
gyakori variánsokon tartható számon (Csak egy kislány, A Csap utcán
stb.), de zöme inkább a magyar nóta-áramlatba torkollott, mely az új
stílussal párhuzamosan elégíti ki a mai aktív zenélési igényt. Az
1920-as évektől mindent elárasztó nemzetközi tánczenének csak negatív
hatása jelentkezik: az aktív zenélés helyébe mindinkább a passzív
hallgatás lép. A népzene előadásmódjára a ritmikai és tempóbeli
változatosság, továbbá a dallamvonal díszítése említésre méltó. A
kötött ritmusú dallamok tempói nemcsak vidékenként, de egy faluban
alkalmanként is változhatnak: az ének egyéni előadásában könnyen hajlik
rubatóra és lassúbb tempóra, csoportos előadásban főleg É-on
gyorsításra, míg Erdélyben csoportok is szívesen vesznek elnyújtott
tempót, a pontozott ritmust triolásítva, ill. az egyenletes nyolcad
meneteket aszimmetrikus képletekké alakítva. A dallam második felének
ismétléseaz új stílusban szinte törvényszerű, különben főként a 3.
soron tetőző dallamokban szokásos (az eljárás Európában a késő
középkori kanciókban vált divatossá). A cifrázatot ma csupán az erdélyi
és moldvai területen találjuk kiterjedt élő gyakorlatban. Vidékenkénti
jellegzetességeiről Jagamas számol be (népzenei dialektusok). A
csángókra jellemző a pentaton rendszerekben tartott és a csoportos
cifrázás. Dinamikai árnyalatok az előadásban igen ritkák (Mezőség) és
főként Erdélyben a zárócifra lesimításában jelentkeznek (ugyanitt
gyakoribb az utolsó szótag elnyelése is). A hang nem vibrál, világos
színezetű, egyenletes; némely kitűnően cifrázó csángó énekesnél a
kitartott hangokban jellegzetesen merev és érdes. A variálásra való
hajlam még minden területen észlelhető, az új stílusú dallamok
csoportos éneklésében is. Csángó területen gyakori a zárlatok
frígesítése, É-i és ÉK-i pásztorok között még gyakori hosszabb
dallamfordulatok, sőt teljes dallamsorok strófánkénti cserélgetése. – A
két világháborút követő évtizedek egyaránt erős visszaesést jelentettek
a népzene számára. Míg az 1930-as évek népdalmozgalma és a
Gyöngyösbokréta egész faluközösségeket frissített fel, új érvényt
szerezve a régi nótaalkalmaknak, a II. világháború után inkább a rádió
és televízió közösségképző ereje jelentkezik a népdal újjáélesztésére,
és az autentikus előadásmód előtérbe állításával egy új, országos
elsődleges gyakorlat felé tájékozódik.
tovább...
|