css buttons
by Css3Menu.com
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A magyar néptánc
Nemzeti értékeink egyik
legnagyobb kincse a magyar néptánc. Népi táncaink eredete az ősi korba
nyúlik vissza, amikor a tánc szertartások része volt. A ma is élő
táncok sajátos mozgásformái, az átmenet nélküli, szakított
mozgásváltozatok, a hangulatban, az erőben bővelkedő férfitáncok,
valamint az a sajátság, hogy a magyar tánc főleg férfitánc, arra
engednek következtetni, hogy az első magyar táncok harci táncok voltak.
Erre utal a játékos táncok alakzata is, amelyeket, túlnyomórészt körben
járnak. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a táncoknak tűz lehetett
a középpontjuk. A harcos múlt emlékét ma is őrzik a ma élő botos táncok
sokasága. Az a megszállottság, amely a magyart jellemzi tánc közben, a
múltban sok téves ítéletre adott okot. A XII. században az ördög
mesterségének tartották a magyar táncot, ezért üldözték is. Ennek az
lett a következménye, hogy a későbbi fölszabadulás a csendes, higgadt
idegen táncoknak nyitott utat. Nincs olyan forrásunk, amely
bizonyítékokra tudna hivatkozni a magyar tánc régmúlt formáit illetően.
A tánc sokszínű, rengeteg változatban él, s ezeket rendszerbe foglalni
szinte lehetetlen. A tánc tudománya apáról fiúra szállt, s a tánc
fennmaradása az utód képességétől függött. Ha a magyar tánckészség nem
öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy
biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma
formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az a kivétel. A mi
népünkre jellemző sajátságokat feltüntető kisebb-nagyobb változatok
adják a magyar vonást. A magyarság meg tudott őrizni valamit abból a
táncművészetből, amelyet Ázsiából hozott és merőben különbözik Európa
minden más táncművészetétől; sajátosan magyar. Az alkalomhoz kötött
táncok a magyar néptánckincs egyik funkcionális csoportját képezik.
Szélesebb értelemben ide tartoznak mindazok a táncok, amelyek az ünnepi
szokás keretében fordulnak elő és más szokáselemekkel együtt az ünnep
céljának kifejezői.
A magyar tánc sajátosságai
A magyar tánc tartásával, formáival, különös lelkületével messze
kimagaslik más nemzetek táncai közül. Tánc közben a magyar ember szinte
semmit sem tud a körülötte levő világról. Arca, tartása, egész lénye a
tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinek uralkodó szerepe
van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. A párok olyan
összhangban vannak, ami szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorság,
magabiztosság, kitűnni akarás; a lány szerény, finom mozgása, elismerő
arcjátéka szavak nélküli felelet. A magyar tánc lélekből eredésének
tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigurák annyifélék, ahány ember táncolja
őket. Az igazán magyar táncnak csak a kötetlen táncokat fogadhatjuk el.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar tánc rendszertelen, csakhogy
belül való törvényszerűsége az egyén egész életét, érzéseit közli abban
a rendben, ahogy az a táncosnál jelentkezik. Jellemző vonása a magyar
táncnak a következetesség. Az ünnepi szokásban előforduló táncok mindig
okszerű rendben következnek egymás után. Egyes tájak magyar tánca magán
viseli a környező népek hatását. A magyar embernek a magyar zene és a
magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. "Ez a
tánc és ez a zene úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje,
karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti
őket, vesztességébe hamarosan belepusztul"
A pásztorok körében kialakult jellegzetes néptánctípus. Fajtái:
a) Kanásztánc. Két keresztbe tett bot fölött és körül járja a táncos
(férfi);ritmusa jellegzetes: titi titi / titi tá // titi titi / tá tá.
A magyar népzene ritmusvilágának egyik alapanyaga.
b) Botoló. Rendkívüli ügyességet igénylő botforgató, támadó-védekező,
fegyverforgatásra emlékeztető tánc. A XVI-XVII. század, magyar
katonatánca a hajdútánc, amely sok kapcsolatot mutat Közép- és
Kelet-Alföld középső vagy tiszai táncdialektus az Alföldön és a
Felvidék keleti felén (kb. a Mátra vonalától keletre) élő népcsoportok
tánckincsét foglalja magába.
A magyar nyelvterület nagyobbik részét jelentő központi dialektus
tánckincse egységesebb, tájilag kevésbé tagolt, mint a dunai vagy az
erdélyi területé. Ennek magyarázatát a csekélyebb mértékű táji
tagoltságban s még inkább e terület viszonylag egységesebb
történeti-társadalmi fejlődésében kereshetjük. Szembetűnőbb különbségek
csupán az alföldi és felföldi népcsoportok tánckincsének összevetése
során adódnak, a török hódoltság által érintett vagy érintetlen
területek viszonyában.
A terület tánctípusai meglehetősen egybemosódnak, formai-zenei
sajátosságaik erősen keverednek. Így az egyes táncfajták formai, zenei
és funkcionális kerete igen sokrétű. A változatképződési tendenciák a
kisebb közösségeken belül is erőteljesen érvényesültek a legutóbbi
időkig. A terület táncai formai-szerkezeti szempontból bonyolultabbak,
összetettebbek, mint a nyugatiak, motívumkészletük gazdagabb. A
kötetlen, gazdag motivikájú, új stílusú verbunk és csárdás mellett itt
a fejlett eszközös pásztortáncok, a botolók képviselik tánckincsünk
régibb rétegét.
A tiszai dialektus jellemző tánctípusai a következők:
Európa népeinek katona- és pásztortáncaival.
. Pásztortánc, botoló. Az Alföld egyes részein sokáig érintetlen szilaj
állattartás kedvezett a régies pásztorkultúra fennmaradásának. Az
eszközös pásztortáncok, a botolók különböző típusai (szólóforma, két
férfi párbajszerű küzdelme, nővel járt páros és csoportos formák)
főként a Felső-Tisza-vidék pásztoraitól és cigánytelepeiről kerültek
elő. A zenei és mozgásanyagában rendkívül szerteágazó, sokrétű
tánccsaládot szinte csak {6-413.} az eszközhasználat alapján
határozhatjuk meg. A különböző tempójú, ritmusú és metrumú
kísérődallamok között éppúgy találunk 7-8 szótagos régi 3/8-os
dallamokat, páros ritmusú dudanótákat vagy kanásznótákat, mint új
stílusú és műcsárdásdallamokat. A mozgáskincsben és a ritmikában is
megkülönböztethetők a régi ugrós, a cigánytánc vagy a verbunk és
csárdásanyag eltérő rétegei. (A dunántúli kanásztánc zenei és
mozgásanyaga egységesebb: a régi kanásznótákra az ugrós egyszerű
motívumkincsét táncolják.) A tiszai dialektus pásztortáncait az
eszközkezelés fejlettsége, főként a virtuóz botforgatás különbözteti
meg a dunántúli kanásztánctól, amelyben az eszközhasználat ma már
szinte csak a földre helyezett botok körüli táncolásra korlátozódik. A
seprűtánc a középső dialektus területén is szorosan kapcsolódik a
pásztortáncokhoz.
Szatmári csárdás
A Felső-Tisza-vidéki csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll,
de régebben a Dél-Nyírségben és az Erdőháton nyomaiban még megtalálható
volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás, a lassú tempójú
"csendes", a közepes tempójú "csárdás" és a friss "ugrós". A tánc
elnevezései közt találjuk még a "lassú", "csendes csárdás", "magyar
csárdás", vagy "félugrós" kifejezéseket, melyek vagy összefoglaló
nevek, vagy az egyes tételek megjelölései. A csárdás a középkorú
nemzedékek tánckincsében még ma is életerős Szatmárban. Fennmaradásában
nagy szerepet játszott a viszonylag korán, a 19. század második felében
megjelenő falusi, "kontár" táncmesterek által tanított "magyar kettős",
"magyar szóló" táncok motívumanyaga, mely gyarapította a helyi táncok
motívumkészletét. E vidék dzsentri rétege is példát mutatott a
parasztságnak a hagyományok ápolására azzal, hogy a csárdást maga is
szinte egyetlen táncként használta. Így a parasztság is tovább
megőrizte a táncot, nem érezvén azt elavultnak, ósdinak.
A csárdás mind lassú, mind friss tételének tempója mérsékeltebb,
félúton van a régies lassabb erdélyi és az újabb dunántúli csárdás
között.
A lassú és friss csárdás motívumkészlete - a nyugati dialektus
csárdásaival ellentétben - nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon
figurákat használják mindkét részben. A lassú tétel jellegzetes
összefogódzási módjai a váll-derék fogás, az ún. keringő-fogás, az egy-
és két kézfogás, de az oldalfogás, illetve a pár elengedése is
előfordulhat. A lassú elsősorban kétlépéses csárdás motívumból,
forgásból, félfordulósból, bokázókból, hátravágókból és csapásokból
áll. A friss következetesen fent-hangsúlyos, a függőleges hullámzás
"fent"-je és "lent"-je külön ritmikai értékű mozdulatfázisra bomlik,
így erőteljesebben is érvényesül, mint a lassú tételben. A friss
jellemző motívumai között megtalálható a cifra, a kisharang, a
félfordulós, a kicsapás, hátravágás, hegyező-kopogó, páros forgó,
valamint igen sok csapásolás. Fontos formai eleme a szatmári frissnek a
külön táncolás. A táncos partner elengedése gyakori figurázással
párosul, de a nyugati csárdások csalogatós mozzanatai ritkák. A friss
csárdás általában ugrós jellegű figurázással kezdődik, majd
kiforgatásokkal díszített páros forgás következik. A forgás
fél-fordulásokká alakul át, ezután a folyamat elölről kezdődik vagy
párelengedős csapásolás következik, amit rendszerint ismét páros forgás
követ.
Csárdás (Nagyecsed)
Szatmári néptánc
Szabolcs-Szatmár megye keleti, a történelmi Szatmár vármegye ma is
Magyarországhoz tartozó része több kistájra tagolható. A néptáncos
szóhasználatban "szatmári"-nak nevezett táncok területe ezek közül az
egykori Ecsedi-láp környéke: a "Rétoldal", a Szamos és a Kraszna folyók
közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai:
Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták
le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A török időkben a
vidék sokat pusztult, erős várait (Ecsed, Szatmár, Várad) váltakozva
birtokolták a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a Török
Porta hadai. A határvidéki helyzet ugyanakkor bizonyos függetlenséget
is jelentett. Budai Nagy Antaltól II. Rákóczi Ferencig itt, a
Partiumban volt a magyar szabadságharcok egyik fészke. A nagyszámú
"bocskoros" nemesség patriarchális viszonyban élt együtt a
parasztsággal, erős befolyást gyakorolva annak népi kultúrájára,
viselkedésmódjára, életformájára egyaránt. Ezt az erős
"Szatmár-tudat"-ra épülő, nemesi színezetű folklórt Bereg felől
felvidéki, délkeletről erdélyi árnyalatok gazdagítják. A Felső-Tisza
vidék -- táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is --
tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Táncéletére egyfelől a
spontán szerveződő, alkalmi mulatságok sokasága, másfelől -- a
résztvevőket nyomtatott kártyákkal meghívó -- "bilétes" bálok jelenléte
volt a legjellemzőbb. Az archaikusabbnak tűnő, konkrét időhöz nem
kötödő táncmulatságok elsősorban a kaláka munkákhoz (kenderdörzsölő,
lekvárfőző, fonó) kapcsolódtak. A különböző társadalmi rétegek
(pásztorság, cselédség) számára megrendezett batyus bálok tovább
színesítették ezt a képet. A "bilétes" bálok már egy polgárosultabb
tánckultúrát engednek sejtetni. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi
stílusú -- főleg a pásztorok körében fennmaradt -- eszközös (botoló)-
ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy
hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást. Hasonló kettősség
figyelhető meg az itt élő parasztság táncbéli társadalmi
kapcsolatrendszerére is. Az ország más tájain nem találunk olyan szoros
kulturális együttélést a lecsúszott dzsentri, a földműves és a
kiegészítő tevékenységet folytató félig vándorló, félig letelepedett
cigányság között, mint Szatmárban. A csárdást hasonlóan táncolja
mindhárom társadalmi réteg, s archaikus vonásokat őrző cigánybotoló és
a magyar pásztorok kondástánca is sok közös vonást hordoz. A szatmári
táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és
friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még
megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás
(csendes, csárdás, ugrós). A tánc elnevezései közt találjuk a lassú,
csendes csárdás, magyar csárdás, ugrós, vagy félugrós kifejezéseket,
melyek vagy összefoglaló nevek, vagy egyes részek (tételek)
megjelölései. A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet
játszottak a viszonylag korán megjelenő (19. század) falusi,
"kontár" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok
motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok
motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete -- a nyugati
dialektus csárdásaival ellentétben -- nem válik el egymástól,
lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben. A férfi
szólótánc leggazdagabb variánsai -- magyar verbunk, magyar szóló néven
-- az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő
funkcióban éltek, de később már csak egy-egy mulatság kiemelt eseménye
volt, ha valaki eljárta a tánctudás maximumaként emlegetett verbunkot.
Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták
csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül,
nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán
csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a
verbunkban. Az eszközös táncokat a hozzákapcsolódó zenei kíséret, az
eszköz kezelése, a motívumkincs alapritmikája, valamint a tánc
formai-szerkezeti jellemzői alapján négy kisebb csoportra oszthatjuk:
párbajszerű "valódi" botoló, kanásztáncszerű botoló, cigánytáncszerű
botoló és verbunk- és csárdás zenére járt botoló. A cigányok által
ismert "valódi" botoló a párbajszerű táncaink legreprezentatívabb
típusa, ahol az eszközkezelés, a lábmotívumok, a térkihasználás
mind-mind a küzdelem pillanatnyi helyzetének van alárendelve, s a
proporciós hagyományok őrző kísérő zene inkább csak hangulati, érzelmi
aláfestése a táncnak, mint formai-szerkezeti tagoló eszköz. A magyar
pásztorok között ismert verbunk- és csárdás kíséretű botolókban már
egyértelműen a mutatványos jelleg dominál, ahol már olyan
eszközkezelési módok (a bot ujjak közötti pergetése, láb alatt való
átkapása, a földre helyezett eszköz átugrálása) is megjelennek, melyek
a párbajszerű változatnál felesleges lenne. A kanásztánc-
cigánytáncszerű botolók a bemutató funkciójú eszközös táncok speciális
kísérőzenéjű változatai melyek erősen kontaminálódnak az eszköz nélküli
változatokkal (oláhos, cigánytánc) Az ugrós tánctípus legfejlettebb
változatai az Alföld keleti, északkeleti peremvidékén találhatók.
Elnevezései; oláhos, oláhtánc, vagy romántánc. Szórványos, de elég
következetes előfordulása (Kállósemjén, Tyukod, Kék) a tánc korábbi,
szélesebb elterjedtségére utal. Századunkra már csak a pásztorok és a
cigányok őrizték meg. Az oláhos általában szabályozatlan szerkezetű
szóló férfitánc, de előfordulhat páros, vagy páros cigánytánc formában
is. Legjellemzőbb motívumai; hármaslépés, bokázó, légbokázó, ollós,
tapsos-csapásoló. A gyakran használt, bővített szerkezetű motívumok már
az erdélyi legényesekhez való közeledését mutatják. Legközelebbi rokona
a dél-alföldi oláhos és a szilágysági figurázó. Motívumai keveredhetnek
a helyi cigány- vagy verbunk tánc lépéseivel.
tovább...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
vertical menu css
by Css3Menu.com
|