Kócslyuk

Pásztor

A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is. Kezdete az idők homályába vész, valószínűleg már a vadállatok háziasításával egy időben alakult ki, és szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel az ősmagyarok alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak. Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben. Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv szerint alakult ki. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák" közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől, - ennek következtében attól is hogy az adott "szakma" hány fővel képviseltette magát azon a vidéken. Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort, melyek itt fontossági sorrendbe vannak szedve:
•    csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
•    gulyás azaz marhapásztor, a gulya őrzője
•    juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője
•    kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat azaz ,,ridegen tartotta"
•    csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.
A szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg itt.

Sterio Károly: Kondás, 1855
•    birkás - a nyugat-európai juhfajták pásztora, míg a régi magyar fajták őrzőjét juhásznak hívták továbbra is
•    bács, bacsó - a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén
•    monyator - fiatal pásztor, pásztorfiú (fehér fordított bundája van és bundasapkája)
A juhász kifejezés a magyar nyelvben eredetileg ihász formában élt, mai alakját a nyelvi illeszkedés során nyerte el.