Aratás, takarás
A megérett szálas-gabona
levágásának művelete. A gyűjtögetett gabonafélék betakarítása is
tulajdonképpen aratás. Az aratás és a gyűjtögetés egykori
összefüggésére utal az arat és az irt szavak rokonsága is. Az aratás
egyszerűbb módozatai alkalmi kisegítő munkaként és alacsonyabb
szociális szint jelzőiként a földművelő kultúrákban is előfordulnak,
így a lábon álló kalászból a mag tenyérrel történő kidörzsölése, a
kalászok kézzel tépése és a nyűvés, a növény szárastól való kihúzása.
Ezek az egyszerű aratási módok elszórtan az elmúlt száz évben is
gyakorlatban voltak a magyar parasztok gazdálkodásában. Pl. a
Dunántúlon a → rókafarkú köles kalászát az aratók késsel vágták le. A
vágóeszközzel folytatott aratás első nyomai a Közel-Keleten i. e. 6500
körül kerültek elő. Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig – a
tépőfésű aránylag ritka előfordulásától eltekintve – a sarló volt. A
sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést.
Az arató, amit learatott, kévébe is kötötte. A 18–19. sz.-i fejlettebb
munkaszervezetben a sarlós arató társaival egy sorban a gabonatábla
szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb
kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette
maga mellé (fogás). Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki
szalmakötéllel, puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte
a fogásokból összerakott markokat (hónalj, nyaláb, öléb). Egy marok kb.
annyi levágott gabona, amennyit egy felnőtt ember lehajolva kinyújtott
karjával testéhez szorítva föl tud emelni. A kévébe kötött markok száma
vidékenként változott. Több körülmény befolyásolhatta – pl. az
aratóeszköz, az arató személye –, általában 2–5 marok került egy
kévébe. A sarlós aratás fejlettebb munkaszervezetében az aratást
asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol
nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a
férfiak és nők egyaránt arattak és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott.
A sarlós aratás termelékenyebb módja Nyugat-Magyarországon a széles
pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem
fogta meg a szálakat, hanem a tövükre suhintott és ezáltal a földre
fektette őket. A sarlós aratásnál a szemveszteség minimális volt,
gyommagvak ritkán kerültek a tiszta szem közé, de maga a munkafolyamat
gyakran a nyár végéig is eltartott. – A kaszával való aratást Európában
a 15. században Németalföldön és néhány évtizeddel később
Magyarországon kezdték, azonban csak a 20. sz. elejére terjedt el a
kontinens egész területén. Magyarországon, a Dél-Alföldön a 15. sz.
második felében jelentkezett a kaszás aratás. Fokozatosan szorította ki
a sarlós munkamódot, de csak a 19. sz. második felében a
gabonakonjunktúra idején jutott túlsúlyra a Kárpát-medencében. Sőt a
magas hegyi területeken – elsősorban Erdélyben – még az 1950–60-as
években is sarlóval arattak. A kaszás aratás több mozdulat pontos
összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával
előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a
levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz
a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ív
alakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával
lép előre és megismétli a mozdulatot. A kaszás aratás többféle
munkamódot és munkaszervezetet tesz lehetővé: a) Kötetlen kaszás
aratás: a kaszások a gabonát rendre vágják, a földre terítik. Nem kötik
kévébe, nem rakják keresztbe, hanem a villások (kettőzők) villával vagy
gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas), majd nagyobb
egységekbe rakják (rudas, vontató, boglya) és azután szállítják
nyomtatni ( nyomtatás). Kezdetben a magyarországi kaszás aratók
valószínűleg ezt a munkamódot gyakorolták, amint irodalmi
feljegyzésekből, dézsmajegyzékekből és defterekből kiderül. A termés
gyors betakarításának szüksége, a munka racionalizálása szorította rá a
parasztokat a szénamunkához hasonló gabonakezelési módra. A cséplőgép
magyarországi megjelenése előtt a nyomtatással cséplő alföldi
uradalmakban termelékeny volta miatt a kötetlen kaszás aratás volt
szokásban, mely a Dél- és Középalföld nagy gabonatermő területein a
parasztgazdaságokban a 20. sz. második évtizedéig megmaradt.
Rendre vágó kévéző aratás: a gabonát rendre vágják. Kézzel, sarlóval,
marokszedő horoggal, ill. villával vagy gereblyével kévékbe gyűjtik és
bekötve keresztekbe rakják. Ez a munkamód a 19. sz. közepéig –
különösen a tavaszi gabonáknál – elterjedtebb volt a kötetlen kaszás
aratásnál, és a jelen század elején a Kárpát-medence középső területein
még sokfelé gyakorlatban volt. Rávágó kévéző aratás: a gabonát a kaszás
rávágja, azaz úgy sújt, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó)
segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dűl. Az
így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő,
kettőző) – aki rendszerint nő – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő
horoggal összegyűjti és az előre elkészített szalma- vagy búza- ill.
rozsszálból font kötélbe teszi. Ha párban dolgoznak, általában a kaszás
köti be a kévéket. Ha harmadik személy is (kötő, kötöző) – aki
rendszerint férfi – dolgozik velük, az ő dolga a kévébe kötés. A
rávágó kévéző aratás hazánkban a 18. század előtt, de a 19–20.
században a magyar paraszti gazdálkodásban ez a forma tett a
legelterjedtebb aratási mód. A sarlós aratást legtöbb helyen ez
váltotta föl. Az aratómunkára társulók száma a gazdaságok nagyságától
és munkaerejétől függött. A nagyobb gabonatermő területeken különböző
munkaszervezeti formák – a kettes vagy hármas társulás többszörösei –
voltak szokásban, pl. két kaszás után két marokverő és egy kötöző
dolgozott. Ugyanehhez a társuláshoz gyakran kötélteregető is
csatlakozott, egy fiatal fiú, aki a kötözőnek segített. A sarlós, ill.
a kötetlen és a kévéző kaszás aratás különböző munkamódjai az elmúlt
száz esztendő folyamán egyes területeken egymás mellett is gyakorlatban
voltak. Legelőbb a búzát kezdték kaszálni, legtovább a rozsot és a
zabot aratták sarlóval. Az előbbit különösen ott, ahol a zsúpszalmát
sokféleképpen fölhasználták. A tavaszi búzát, a rövid szárú árpát, a
kölest még ott is rendre vágták és úgy kévézték, ahol a többi
gabonafélét rávágva aratták. A kötetlen és kévéző rendre vágó aratás
pl. a Dunántúlon sokfelé elterjedt volt, mint a jégverte, vízöntötte
gabona betakarításának szükségmegoldása. – Az aratás takarás neve az
Alföld középső és déli vidékein nagyjából a kötetlen kaszás eljárás
elterjedésének területén általános. aratáshoz fűződő hiedelem ismert. A
sikeres aratást biztosításához igen kevés hiedelem fűződött a
hitvilág más területeihez viszonyítva: közülük legelterjedtebb római
katolikus vidékeken az volt, hogy húsvétkor a megszentelt étellel futva
igyekeztek haza a templomból: aki elsőnek érkezik meg, az végzi majd el
a hit szerint leggyorsabban az aratást. A búzaérés kezdetének, valamint
az aratás megkezdésének időpontjaihoz több, országszerte elterjedt
hiedelem fűződik. Általában úgy tartották, hogy Vid napján (jún. 15.)
szakad meg a búza töve, és attól kezdve nem nő, csak érik; de ismeretes
volt erre a jún. 24-i dátum is (Szent Iván napja). Kemenesalján azt
tartották, hogy ha korán van búzavirág, korán lesz aratás. Az aratás
megkezdésével kapcsolatban több tilalom volt ismeretes: nem
kezdték újholdkor és akkor sem, ha halott volt a faluban. Kedden és
pénteken sem volt jó a hit szerint megkezdeni vagy új táblába kezdeni,
mert üres lenne a búza feje. Az aratás kezdésekor néhol az arató egy
búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. A Dunántúlon, sok
helyen a gazda kezdi meg jelképesen az aratást. Aratás idején a
megmaradt vizet nem szabad a tarlóra kiönteni, mert a kiöntő keléses
lesz. Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi
madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a
jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról
Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják
abrakul”.
tovább...
|