A fonás
A kender, len és gyapjú rostos,
szálas anyagának fonallá sodrása. Fonásnak nevezik általában a köz- és
a népnyelvben is a vesszőnek, a szalmának szálkeresztezés útján lappá,
szalaggá alakítását (vesszőfonás, kosárfonás, kerítésfonás,
szalmafonás). A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal
hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a
guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz
számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó
mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az
alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes
besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész
fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg
a csévére hajtják. A régebbi orsó helyébe sok helyen a termelékenyebb
rokka lépett. A két fonóeszköz váltása az ország területén nem egy
időben ment végbe. A Dunántúlon századunkban már csak rokkával fontak,
a Nagy- és Kisalföldön rokkával is, orsóval is, míg a Felföldön és
Erdélyben a legutóbbi időkig túlnyomórészt csak orsóval. A fonás
jellegzetesen társas munka, s a fonóknak jelentős szerepe volt a falu
társadalmi életében- A fonáshoz kapcsolódó hiedelmek közül
bizonyos tilalmak a legelterjedtebbek. Általános hit volt, hogy
szombaton tilos fonni, mert ez a nap Szűz Mária napja, s aki ezt a
tilalmat megszegi, annak fájni fog a feje, ill. az Mária haját húzza
munkájával. Gyakori volt a keddi tilalom is (kedd asszonya). Luca
napján szintén tiltott volt a fonás (és a varrás), mert azt tartották,
hogy akkor a tyúkok nem tudnak majd tojni, vagy Luca megbünteti őket.
Tiltották a fonást Mikulás és Borbála napján.
tovább...
|