Népi gyógyászat
A paraszti gyógyító gyakorlat
összefoglaló elnevezése a néprajzi szakirodalomban. Magában foglalja a
betegségek eredetére (kóroktan), tüneteire (diagnosztika) és
gyógyítására (terápia) vonatkozó hagyományokat. Vagyis a népi
gyógyászathoz kapcsolódó tudásanyag kétrétegű: egyrészt az egyes
betegségekről szóló ismereteket, másrészt a betegségek gyógyításához
szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. A népi
gyógyászat tudásanyaga nem válaszható el a népi tudás
természetismeret területétől, mintegy annak része – de része ugyanakkor
a népi hitvilágnak, a hiedelmek rendszerének is: egyformán
magában foglalja az ésszerű magyarázatokon nyugvó, a gyakorlati
tapasztalat által megerősített tudást és a legkülönbözőbb hiedelmeket;
racionális és irracionális gyógymódokat. Ezért, bár igen sok empirikus
eleme van, a népi kórformák nem mindig azonosíthatók valamilyen – a
hivatalos orvostudomány nyilvántartotta – betegséggel. A népi
gyógyászat racionálisnak nevezhető gyakorlata elsősorban a
gyógynövények felhasználásán alapult, de alkalmaztak különféle ásványi
anyagokat, állati eredetű termékeket is. A gyógynövények használatát
nyomon lehet követni a görög-római gyógyászati munkáktól kezdve a
középkoron át, a nyomtatott orvosi szakirodalomban. Nálunk különösen a
18. századtól van sok példa a nép között való elterjedésére. A 17.
századtól kezdve megjelenő füveskönyvek és kéziratos orvosi könyvek
gazdag népi gyógyászati anyagot tartalmaznak. A gyógyító hatású
növényeket a természetes felhasználás mellett többféleképpen használták
a kezelés során, pl. fürdőt készítettek, teát főztek, vagy borogatásra
használták – s használják sok helyen ma is. Általában nem egy, hanem
több növény került egyszerre felhasználásra, gyakran valamilyen
folyadékban (víz, pálinka, bor, olaj) feloldva. Meglehetősen ritka,
hogy népi gyógyászati adatban egyedül szerepeljen gyógyszerként.
Általában nagy szerepe volt a népi gyógyászat rendszerében a nevezetes
időpontoknak: pl. bizonyos betegségeket csak a nap bizonyos időszakában
volt szabad gyógyítani (így napfelkelte előtt). A gyógynövények
legtöbbjénél fontos a begyűjtés időpontja, pl. valamelyik jeles nap:
Szent György, Szent Iván stb. Fontos a gyógyhatású fürdő elkészítésének
időpontja is: pl. naplemente után. A hagyomány meghatározta a gyógyító
cselekvés színterét (pl. a kert, a küszöb, a tűzhely stb.), gyakran
pedig a személyét is (pl. a gyerek keresztanyjának kellett a
„kiszáradt” gyereket elvinni a templomajtóba vagy hideg tűzhelyen
„főzni”). A népi betegségszemlélet minden bajnak megadja az okát.
Többnyire felismerik a külső hatást (pl. ütés, erőltetés), amely a
betegséget előidézte, de nem kevés az olyan magyarázatoknak a száma,
amelyek természetfeletti lények vagy rontó személyek (pl.
boszorkány) ártalmaival magyarázzák a betegség okát. A magyar néphitben
már nincs nyoma az ún. betegségdémonoknak, amelyek a beteg
testébe férkőzve fejtik ki tevékenységüket, de néhány szitkozódás
(átok), amelyben fene, guta, íz, mirigy, süly
betegségnevek fordulhatnak elő, esetleg ezeknek a nyomát őrzik; továbbá
ismertek rájuk vonatkozó hiedelemmondák is. Néhány betegség okozójának
bizonyos testbe bejutott állatot tartanak (pl. torokban gyík, béka a
gyomorban, a bolondnak bogara van, szú rágja a csontot, féreg a fogat
stb.). Ismeretes az a magyarázat is, hogy bizonyos belső testrészek
elmozdulnak (pl. leszáll a bele, sérve stb.), és ez okozza a fájdalmat,
a betegséget. – A betegségek gyógyítására kiválasztott gyógymód a népi
gyógyászatban általában nincs összefüggésben a betegség okával.
Kivételt képeznek pl. a színek analógiáját felhasználó gyógymódok. A
20. században is még gyakorolt paraszti gyógymódokat a következőképpen
csoportosíthatjuk: mágikus gyógymódok, mechanikai beavatkozások,
felületi beavatkozások, az orvosság bejuttatása a beteg testébe. A
mágikus gyógymód közvetett gyógyítás a beteg testbe való közvetlen
beavatkozás nélkül, szóbeli ráhatással. (pl. szitkozódás, ráolvasás). A
betegség elküldése különféle mozdulatok (gesztus) alkalmazásával (pl.
kézmozdulatok a beteg fölött, öntés, vízmérés a beteg fölött), az
analógia elvén alapuló eljárásokkal (pl. elkötés által, utánzó
kézmozdulatokkal, különböző tárgyakat hozzáérintenek a beteghez vagy
testrészéhez, majd ezeket eltávolítják, eldobják, elégetik, „szélnek
adják”, „víznek adják”. A mechanikai beavatkozások között a
kificamodott végtagok helyretételét, gyomorgörcs, derékfájás, ájulás
esetén alkalmazott masszírozást, kenést, gyúrást említhetjük. Nehézsúly
emelésével próbáltak régen megszabadulni a nem kívánt gyermekáldástól.
Kevésbé jelentettek veszélyt a beteg számára a felületi beavatkozások:
a lemosás, áztatás, öblítés, izzasztás, gőzölés, füstölés, fürösztés.
Különösen a fürösztés és füstölés járt együtt bizonyos mágikusnak
nevezhető elemek alkalmazásával (meghatározott a cselekvés időpontja:
napfelkelte előtt és napnyugta után közvetlenül; a cselekvéseket
háromszor vagy kilencszer kell megismételni). A felületi beavatkozások
közé tartozik a sebek kiszívása (pl. kígyómaráskor) ember vagy kis
állatok által (pl. békával a kelést, piócával a felesleges vért). A
nyál mágikus gyógyító hatását vélték felhasználni a szemverés
által megrontott gyermek arcának lenyalása útján. Végül a test
felületén elvégzett borogatás, bekenés, behintés sorolható még ide.
Természetesen a népi gyógyászat is alkalmazta az orvosságok belső
használatát (megették, megitták az elkészített gyógyteákat, főzeteket).
tovább...
|