css buttons
by Css3Menu.com
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Sarló
A kaszás, ill. a gépi aratás
elterjedéséig az aratás eszköze. Két alapvető formája: a fogazott és
sima élű sarló. Az előbbi mint a helyi kovácsok vagy hámorok
készítménye a hagyományos helyi formát szívósabban őrizte. Az utóbbi, a
gyári produktumok példája szerint egyöntetűbb. A
fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a
Kelet-magyorországi, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem
egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az
Észak-Kelet-magyarországi, melynek felső pengevége görbültebb. A
Dél-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyaknál is görbült, ezáltal
kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági, típus, a D-baranyai,
melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem
különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű
sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak
csaknem minden területén felbukkant. A fenti típusok nem csupán egy
szélesebb, európai típussor részét alkotják – és ennek megfelelően pl.
a keletieknek Moldvában és Ukrajnában találhatók meg a párjai, vagy az
északi típusoknak Lengyelo.-ban –, hanem történetileg is igen régi
formát őriztek meg. A baranyai típus csaknem tökéletes mása a kelta
vagy római kori sarlóleleteknek. – A sima élű vagy kaszasarlók
egyöntetően kerek ívűek, és inkább csak méretbeli eltéréseik
számottevőek. A nagyméretű aratósarlók csak a Dunántúlon használatosak.
Hazánkban csak itt arattak a sima élű sarlóval, míg az ország keleti
felében, ha el is terjedt, mint fű-, gaz- vagy vesszővágókat
használták, vagy aratáskor marokszedőként. – Lényeges a különbség a
használati módban is. A fogazott élű sarlót aratáskor a jobb kézben
tartva, a gabonából vele először is annyit, amennyit elérhettek, a bal
kéz fele hajtottak. Bal kézzel a gabona szárát nyakban a kalász alatt
szorosan összefogták, míg jobbal, jól előrehajolva, hogy a sarlóval
minél több gabonát átfoghassanak, a feszesen tartott szálakat hátrafelé
való mozgással – mintha fűrészt húztak volna – elmetszették. A sarló
fogai hátra, visszafele néztek, így a hátrahúzásnál beleakadtak a
gabona vékony, száraz szárába, és azt szinte rágva, fűrészelve
metszették el. Az aratás tehát simán, rázkódtatás és lényeges
szemveszteség nélkül folyt. A kaszával is lehetett húzva, rántva vágni
és pl. a vesszőt így is metszették el vele. Aratáskor azonban a
fentitől eltérő módon használták, mégpedig úgy, hogy a bal kezükkel nem
fogták össze a gabona szárát, hanem csak oldalra, balra hajtották, hogy
hozzáférhessenek, és a jobb kézben tartott sarlóval jobbról balra
suhintva vágták el a gabonát, melyet bal kezükkel, majd a jobb kézben
lévő sarlóval segítve raktak marokba. A kaszasarlóval való aratás tehát
lendületesebben folyt, melynek során kétségkívül több szemet is
kivertek, de mindezt ellensúlyozta a gyors munka. Ez a sarlótípus
mintegy átmenetet jelentett a kaszával való aratáshoz. Élesítése is úgy
történt, mint a kaszáé: kalapálással, majd kaszakővel való fenéssel. A
fogazott sarlót, ha nagyon elkopott, a kovácsal fogaztatták,
éleztették, egyébként mint mondani szokták, „önmagát élezte”, azaz a
használat során csiszolódott. Míg a sarló fogazására esetleg egy
szezonban egyszer-kétszer került sor, a kaszasarlót csaknem naponta
kalapálták, és naponként többször is kővel fenték. – A fogazott és sima
élű sarló, pusztán formai oldalról tekintve, szinte a sarló megjelenése
óta egymás mellett élt, csak más-más jelentőséggel. A kőkor egy
darabból hasított lapos kősarlói mellett megtalálható volt a
szétrepesztett ág vagy szarv hézagaiba rögzített apró silex (kova)
kövekből készített fűrészfogas sarló is. A bronzkor sarlói, anyaguk
természete következtében inkább simák. De nem hiányoztak ekkor sem a
fogazottak. A vaskorban a fogazott sarló vált dominánssá, és a sima
húzódott vissza, részben az aratástól eltérő funkciókörbe, egészen
addig, amíg a vasgyártás tökéletesedésével egészen finom pengét is nem
tudtak viszonylag olcsón gyártani. A 17–18. századtól a szomszédos
Ausztriában megindult a sarlóknak – immár a sima élű vékony pengéjű
sarlóknak – is a tömeges gyártása, és ezek a 18. századtól hazánk
nyugati szegélyétől kezdve egyre szélesebben elterjedtek. Ezek a könnyű
és jó élű sarlók az aratásban is versenyre keltek a fogazottakkal, és
említett előnyeikre támaszkodva az ország nyugati felében már a kasza
elterjedése előtt, átvették a fogazottak szerepét. A sarló egyidős a
termelő gazdálkodás kialakulásával, bár kezdetben funkciója több irányú
volt. A sarló kezdeti formája, a horgas sarló, melynek görbe pengéje a
nyélhez egyenes nyakkal kapcsolódott, még egyaránt szolgált a fű, gaz,
nád vagy az ágak levágására. A döntő változást a specializálódásban az
hozta, hogy a nyaka, a penge ívéhez képest visszatörött, miáltal az
eddigi vágás helyett a gabonát a fogas sarlók fent ismertetett
használati módja szerint hátrafelé húzva metszhették. Ez a formai
átalakulás a kelta korban következett be, a vaskor elején, amikor a
mezőgazdasági termelés és ezen belül a szemtermesztés is addig nem
tapasztalt magas szintet ért el. Ez a gazdasági fellendülés hozta létre
lényegében az új, az ún. ívsarlót is, melynek legkorábbi emlékei a
Kárpát-medencében és az Alpok területén, a kelta leletek közül kerültek
elő. Ezt a típust terjesztette el még szélesebb körben, ill. tette
tartóssá elterjedtségét a római terjeszkedés. Hazánk területén tehát e
forma kialakulásának idejétől kezdve ismert és azóta kontinuusan él. –
A magyarság a sarlóval jóval a Kárpát-medencébe való érkezése előtt
megismerkedett, és nemcsak a horgassal, hanem a fejlettebb típusú
ívsarlóval is. Valószínű, hogy e típusra alkalmazták először a sarló
elnevezést, amely török eredetű szó. A korábbi sarlóformák sem tűntek
el nyomtalanul, hanem a durvább vegetáció, így a gaz, bozót, nád
vágóeszközeiként éltek tovább szintén specializált formában, de régi
kiterjedtebb funkciójuknak azért sok árulkodó jelét hordva magukban. Az
ívsarló átvételével, azaz a vágószerszámok specializálódásának
megindulásával alakult ki különben a horgas sarlóból a rövid kasza is,
mely a fűvágásnak vált alkalmas szerszámává a mai hosszú kaszák
elődjeként. A Kárpát-medencében letelepült magyarság rendelkezett kora
fejlettebb és környezetében elterjedt arató szerszámával, az
ívsarlóval, melynek fogazott változatai Európa-szerte a feudális
gazdálkodás alapvető arató eszközei voltak. A fogazott sarló a kis
méretű, jobbágygazdaságok tipikus aratószerszáma, mellyel szinte minden
megtermett gabonaszemet meg lehetett menteni. Domináns helyzetéből nem
is mozdult el egészen addig, amíg a növekvő szemtermelés termelékenyebb
aratószerszámok felkutatására nem ösztönözte a termelőket. Így kezdte
már a 14. századtól felváltani Ny-Európában a horgas sarlóból alakult
speciális rövid nyelű aratókasza, a Sichte a sarlót, majd a 15.
századtól hazánk központi gabonatermelő körzeteiben az addig fűvágásra
használt kasza. Bár a kaszának az aratásra való alkalmazása a sarlónál
kétségkívül termelékenyebb, különösen nagyméretű gabonatermesztés
esetén, a sarló szívósan tartotta magát, főleg az elmaradott,
periférikus területeken. Szórványosan egészen addig fennmaradt, amíg a
gépi aratás mindkét aratószerszámot feleslegessé nem tette.
Fogazott élű arató sarló (Kovászna, v. Háromszék m., 20. sz. első fele)
1.
Sarlótartó (Velem, Vas m., 20. sz. eleje) 2. Kaszasarló (Szalafő, Vas
m., 20. sz. eleje) 3. Sarlótartó (Drégelypalánk, Nógrád m., 19. sz.
második fele)
Sarlós aratás (Csikkarcfalva, v. Csík m., 1967)
Aratófelvonulás
Az aratás befejezésének megünneplése. A mezőgazdasági
hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos
közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az
aratóünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban
azonban országosan megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratók
búzakalászból, mezei virágból arató koszorút kötöttek,
ritkábban búzababát és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó
vagy a gazda elé vitték. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be.
A tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után
vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg arató
gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalákás vagy részesaratásnál
rendszerint kalákatánc ( taposóbál), kepebál (Felvidék) fejezte be az
aratást, amelyet gyakran a tarlón tartottak meg. A gazda a munkásokat
itallal – gyakran étellel is – megvendégelte.
tovább...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
vertical menu css
by Css3Menu.com
|