css buttons
by Css3Menu.com
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Hímzés
Az alapanyagot (szövetet, bőrt
stb.) díszítő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek
az alapra – eltérően a szövéstől, csipkekészítéstől és hálókötéstől,
horgolástól –, amelyek alkotják is a szövetet. A hímzést a paraszti
szóhasználat gyakran varrásnak nevezi és varrónak a speciális készségű
hímzőt. A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a
rátétet vagy a szőtteshímet. Vannak olyan átmeneti technikák is, mint a
szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hímzés, de a szálat a
szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készítője. Egyébként a szövés
is, a hímzés is egyaránt igen régi. Kezdetleges hímzőtechnikák már a
neolitikumban kimutathatók. Az a feltételezés, hogy a hímzés a
szőttesből alakult volna ki, ez idő szerint nem bizonyítható. –
Összehasonlítva más európai népművészetekkel, a hímzés a magyar
népművészetben különösen jelentős. Páratlanul gazdag és változatos
emlékanyagot hagyott hátra. A paraszti életforma alakulásának sajátos
mo.-i feltételeivel függhet össze, hogy a 19. sz. elejétől rohamosan
megnőtt pompaigény elsősorban a család nőtagjainak munkájával
előállított hímzéseket és szőtteseket sokszorozta meg számban, és
mellettük még a viszonylag nem drága cserépedényeket. A hímzés
intenzitásában azonban tájanként nagy különbségek voltak, egyes
videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken
azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett.
Ezeken a tájakon a nagyon munkaigényes hímzéssel számottevő
többletmunka hárult az asszonyokra. –Hímzésféleségek: A felhasznált
alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzéseket,
amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban
valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a
testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a
parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés
specialistái. A hímzések másik nagy csoportja a szűcshímzéseké és
a szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű
posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek (szűcsmesterség,
szűrszabók), tehát tanult kézművesek készítik; ritkán kontárok, sőt a
mesterek családjához tartozó nők is. Noha ugyanazoknak a
parasztembereknek készült mindkét hímzéscsoport, a kettő mégis
elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák alapján, de
elválik egymástól azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a
mintakincse, más előképekhez igazodtak szűcsmintakönyv, szűrszabó
mintakönyv. Hímzéssel díszített tárgyféleségek: Vászon (amelyről a
továbbiakban szólunk) kerülhetett az öltözetdarabok közül a főkötőre,
női, ill. férfi ingekre és kötényekre, pruszlikra,
ujjasra, gatyára, fátylakra, zsebkendőre stb.; a házbelsőhöz
tartozó ruhaneműek közül párnahéjakra, párnavégekre,
dunnavégekre ( dunyha), lepedőkre, ágyfűtől valókra,
abroszokra és különböző kendőfélékre, melyeket vagy a rúdra, vagy
szegre, vagy a törülközőtartóra tettek. Speciális ünnepi alkalmakra
készültek komakendők, vőfélykendők, násznagykendők, mosdató
kendők és mások. A parádés szoba ( szobaberendezés) a hímzések egész
sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház
legjava hímzései – és szőttesei – különösen nagy számban kerülnek szem
elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a
kelengye díszes ruhaneműit kiállítják ( terített ház), halálesetkor,
amikor kivált a fiatalabb halott, ravatalán egymás mellett és egymás
fölött hímzett és szőttes vászonfélék sorozatai pompáznak. – Mindezeken
a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül:
párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a
lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére,
kendőknek a látszó és érvényesülő széleire. A magyar népi
vászonhímzéseken a hímzés általában zárt csíkot alkot (kivált az ágyi
ruhákon, de pl. a kötényeken, ingujjakon, kézelőkön is), ami mellett,
fölött a díszítetlen alapanyag bőven érvényesül. A szabással készített
öltözetdarabokon fordul elő a hímzés szabásvonalakhoz igazodó
elhelyezése, esetleg a legújabb stílusú hímzéseken az egész felület
beborítása. – A hímzés technikája: A hímzőfonal lehet szőr (a magyar
racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári
gyapjú (régebben a merevebb szálú nordisk nevű, később a lágyabb
berliner), pamut (sodrott, ill. alig sodrott szövőpamut), házicérna,
szűcsselyem kettébontva – ami által fodrozódó felületet ad – és végül
műselyem. A palócoktól arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták
ki az első színes szálakat hímzéshez. Az aranyhímzés csak
szórványosan és inkább mesteremberi szinten, ill. történeti forrásokban
fordul elő. A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a
hímzéshez nemigen kell. A Sárközben, a Drávaszögben a főkötőket
hímeztékrámán; Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy
egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartókra aggatták a különböző színű
szálakat a hímzéshez. A varrókészség, a fonalak helye egyébként
kisméretű, gyakran fedeles hímzőkosárban van, ezek mintájára az
Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek. – A
kifejezés számára igen változatos lehetőségeket jelent a magyar népi
hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok
kombinációi. Palotay, Gertrúd nyomán négy nagy csoportba osztjuk az
öltéseket: laposöltéses csoport: egyszerű laposöltés,
váltogatott laposöltés és háromsoros laposöltés, száröltés,
előöltés, tömőöltés, gépöltés, hamis laposöltés, ágasöltés,
négyzetöltés, kockaöltés, fogasöltés, fogazás. Keresztöltéses
csoport: egyszerű és virágos keresztöltés, szálánvarrott
öltés, álló kereszt, Margit-öltés, → torockói keresztöltés,
soproni egyszerű kereszt és fonatöltés. Hurok- és
láncöltéses csoport: huroköltés, láncszem,
láncöltéssor, → kisírásos, írásos öltés, zsinóröltés,
mezőségi öltés. Átcsavarásos és szálvonásos technikák: átcsavarás,
csomó (öltés), lyukhímzés, subrikolás,szálvonásos
felületkitöltés, vagdalás. Végül megemlítjük a varrógéppel
készített hímzést: a nyargalást, amellyel sok vidéken kötényeket,
ujjasokat, ingeket, pruszlikokat díszítenek (Kalotaszegi bujkák, Baja
környéki, Aszód vidéki, Pest környéki kötények, pruszlikok stb.). – A
minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a
keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát
választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket
alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez
utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, „írják” az anyagra,
innen a kalotaszegi „írás után varrott” vagy „írásos” elnevezés és a
mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés. Asszonyok mellett
egyébként ritkábban férfiak is lehettek előrajzolók (erdélyi Mezőség,
Mezőkövesd), arról is tudunk, hogy Mezőkövesden a különösen gazdag
hímzésű halállepedőket szűcslegények írták, rajzolták elő. A
sárközi főkötőkön körülférceléssel jelölték ki a nagy motívumok helyét.
Széken és Karádon kemény papírból kivágott sablonokat használtak a nagy
motívumok előrajzolásához ( széki hímzések, somogyi inghímzés).
Országszerte kis és nagy poharak körül rajzolják ki a kerek
motívumokat. Az előrajzolást mintegy mechanizálja az előnyomó dúcok
használata, aminek ugyan vannak előzményei a szűcsmesterségben, de a
vászonhímzéseken csak a legújabb stílusúaknál jelennek meg a városi
előnyomó üzletek hatására. A vásznat hímző asszonyok rendesen fejből,
emlékezésből varrtak, ritkábban másik darab nyomán. Így az invenciónak,
minták újraalkotásának minden egyes alkalommal megvolt a lehetősége.
Egyes jó varrók készítettek csupán kis mintarajzokat, még inkább a
későbbi munkájukhoz mintául szolgáló kis hímzést. A mintakendő műfaja
Mo.-on alig ismert, egyébként elnevezésével ellentétben sem külföldön
(így: Németo.-ban, Angliában), ahol sok példánya ismert, sem nálunk,
nem volt a hímzéstervezés segédeszköze. – A varró a hímzést a vászon
bal oldalán, a tervezett minta közepén kezdi el. A varrással magától
elfelé indul. Szálszámolásos munkánál a minta első szakaszát mindenki
kiszámolja, a többit ehhez igazodva rendesen csak találomra varrja oly
módon, hogy a vászon minőségétől függően két vagy akár három-négy
szálat vesz egy-egy öltéshez a tűre. Az egyes díszítőelemeket rájuk
fektetett varrótűje vagy előre kiszabott cirok- vagy fapálcika
hosszával méri le. Halad, amíg a vászon tart, és „végzi a mintát, ahol
végzi”. A specialista varró viszont az egész hímzendő felületet
kiszámolja, és pontosan a középről indítja el a varrást. Az ilyenek
hímzései kétfelől szimmetrikusan végződnek, esetleg egy-egy félmintával
– a nem specialista varró balról mindig egész mintával kezd, de
szerencse dolga, hogy a másik oldalon sikerül-e egész mintával
befejeznie. – Mintaszerkesztés: A túlnyomóan csík alakban elhelyezett
díszítményeknek sajátos belső tagolása van. A csíkon belül, különösen a
párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal s azon túl
keskenyebb peremdísz, esetleg peremdíszek sorai keretezik. Ezt a
fölső-alsó szegélydíszt nevezte a korábbi szakirodalom mesterkének.
Általában a középső sáv a főminta. Vannak azonban olyan párnavégek is,
amelyeken a középső minta a keskeny, és kétfelől a két peremdísz
alkotja voltaképp a fő mintát. Ez utóbbi mintaszerkesztés kivált az
ország Ny-i felében fordul elő ( régi dunántúli hímzések, vasi
hímzések, sárközi halottas párna). Az Alföldön és Erdélyben a
peremdíszek általában keskenyek, néha el is maradnak. A főminta
megszerkesztésének számos lehetősége közül a magyar hímzéseken
leggyakoribbak: azonos szakaszok ismétlése egymás mellett (így
virágtövek, egy központból sugarasan indított virágok stb.) és a
leveles-virágos hulláminda, valamint a hálózatos elrendezés (pl.
székely hímzések). Némelyik mintának van függőleges középtengelye –
amelytől jobbra-balra a minta egymás tükörképe [így ismétlődik
tükörképszerűen Ábrahám-Izsák ( Ábrahám áldozata) ábrázolása is], –
másoknak nincs, és a motívumok, szakaszok csak egymás mellé vannak
mintegy letéve. Az ismétlések, az egymás mellé helyezett szakaszok
száma ugyancsak jellemzi a lokális hímződialektusokat. Vannak egynézetű
minták, melyeken pl. valamennyi virágtő az alsó peremen áll, és
olyanok, amelyek alulról-felülről egyformát mutatnak, s olyanok is,
amelyek vízszintes középtengely mentén szimmetrikusak. Ezektől a
szabályos ismétléseken alapuló szerkesztési módoktól különbözik az a
később jelentkező szabad mintatervezés, amelyik csupán bizonyos belső
arányokra, belső egyensúlyra, a díszített felület egyenletes
betöltésére törekszik, mint pl. a matyó lepedőszéleken, Kalocsa vidéki
párnákon ( mezőkövesdi hímzések, Kalocsa vidéki hímzés). –
Stílusperiódusok: A magyar népi hímzés igen nagy számú fennmaradt
emlékének rendszerezésére, áttekintésére az egyik lehetőség a
stílusperiódusok szerinti. Ebben a rendszerezésben nehéz elhelyezni
egyes elemi, egyszerű díszítéseket (pl. romanyai hímzés), olyan régies
mintákat és technikákat, mint a geometrikus szálvonásos,
vagdalásos munkákat, amelyek igen régiek és jóformán időtlenek, mert
már a legkorábbi emlékanyagban ott vannak, de végigkísérik a későbbi
szakaszok változó stílusú hímzéseit is (pl. zalai hímzések, csökölyi
hímzés, mezőkövesdi hímzések, kalotaszegi hímzések, szentistváni
hímzések). Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a régi stílusú
népművészet körébe tartozó rétegei (régi dunántúli hímzések, régi
felföldi hímzések, régi tiszántúli hímzések). Erre tulipános
(liliomos), szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika, olykor
páros madarak, pávák közé állított virágtövek, hullámindák, koszorúk a
jellemzőek. A régi stílusú hímzések egy jelentős része színes
szőrfonallal készült (ez a múlt század közepétől már nem fordul elő),
de emellett pamuttal, kivételesen selyemfonallal is. A mintáknak
egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A
kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos
öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés
használata. A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílusok
megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá
válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki
(pl. újabb felföldi hímzések, borsodi hímzés, buzsáki
hímzés, balavásári hímzés, → Felső-Maros menti hímzések stb.).
Néhol, pl. Mezőkövesden és a Mezőségen (mezőkövesdi hímzések,
mezőségi hímzések) látványosan új, szabad komponálási rendszerre állnak
át a korábbi szabályos ismétlésen alapuló szerkesztés helyett. Tájak és
népcsoportok, sőt egyes községek szerint a hímzőstílusok ekkor válnak a
legváltozatosabbá, legegyénibbé, ekkor szakadnak el a korábbi
mintaszerkesztés fegyelmétől. A régi stílusú darabok sokrétű,
változatos öltéstechnikája viszont leegyszerűsödik, s a színek és a
minták lesznek sokfélék. Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok
kialakulásához vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta
végre. Ezekben a századforduló körül, ill. a 20. sz.-ban főként fehér
gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg a városi
előnyomdák mustráit is fölhasználó újfajta minták, melyeknek tervezése,
színezése gyakran naturális törekvéseket mutat (Kalocsa vidéki hímzés,
sióagárdi hímzés, boldogi hímzés, turai hímzés). – Lokális
hímzőstílusok: A táji, helyi hímzőstílusok olykor csak egy-egy
stílusperiódushoz tartoznak, így a régi stílushoz a vasi
hímzések, rábaközi hímzés, pécsi hímzés, orosházi
hímzés, hódmezővásárhelyi hímzés, kunsági hímzés,
torockói hímzésekstb.; az új vagy parasztstílusokhoz az újabb felföldi
hímzések, szentistváni hímzések, bogácsi lepedőszélek, somogyi
inghímzés stb.; a legújabb stílushoz végül az imént felsorolt
hímzéscsoportok. Más helyeken a hímzés alakulása s ezen belül az egyes
minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető,
így a sárközi hímzésekben, halápi, mezőkövesdi, kalotaszegi, mezőségi,
szilágysági hímzésekben. Ezek egyben a legtöbbet hímző vidékek, ahol
különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző
tárgyféleségekhez kapcsolódva. Sajátos egyébként, hogy a hímzésben
kiváló vidékek általában szőttesben is kiemelkedőt alkottak. Egy-egy
lokális stílus az adott korszak közkeletű mintáiból és kompzícióiból
általában csak a változatoknak egy meghatározott készletével él. Széken
pl. 11 minta varrása volt és van ma is gyakorlatban, ezek közül többnek
szálszámolásos és szabadrajzú változata is ismert (széki hímzés). A
megfogalmazásban, kivitelben kifejezésre juthat az egyes előrajzolók,
ill. varrók egyénisége anélkül, hogy ennek a megszabott
mintarepertoárnak határait túllépnék. Torockón is tíznél kevesebb
mintát varrtak kétféle technikával, és úgy tűnik, éppen az egyszer
elért tökéletes mintának a pontos és precíz ismétlésére törekedtek. De
pl. a Sárközben, ahol a halottas párnákon csupán kétféle minta fordul
elő, az egykorú vagy nem sokkal későbbi korai főkötőkön a virágtövek,
gránátalmák, rozetták és indás szárú minták jóformán beláthatatlan
változatsora található meg. A népes és sokat hímző Mezőkövesden,
Kalocsán a kiváló varrók és az íróasszonyok szinte versengve törekedtek
újításokra, de a félreérthetetlenül mezőkövesdi, ill. kalocsai stílus
keretén belül. A lokális stílusok történetében lehet nyomon követni
egy-egy minta, motívum lépésről lépésre történő átalakulását,
megjelenésének megváltozását. Ez az alakulás néhol az egyszerűsödés,
erőteljesebbé válás, másutt a szétesés, ismét másutt a
megsokszorozódás, bonyolulttá válás különböző irányaiba haladt.
Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ráma főkötő hímzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ráma főkötő fonásához (Kórogy, Szlavónia) Bp. Néprajzi Múzeum
tovább...
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
vertical menu css
by Css3Menu.com
|