css buttons by Css3Menu.com


  
 















Kenderáztatás

A kenderkóróknak – a víz hőmérsékletétől függően – 7–14 napon át víz alatt való tartása, hogy a szár külsején elhelyezkedő értékes rostanyag lelazuljon a kender belső fás szövetéről. A kenderáztatás mind álló-, mind folyóvízben szokásos, bár a nagyobb folyóvizekben való áztatást tiltották a hatóságok, mivel a kenderből kioldódó anyagok mérgezték a halállományt. Kenderáztatáshoz a víz medrébe karókat vernek le, és ezek közé rakják a kendernyövéskor összekötözött kévéket vagy egyenként, vagy 5–20 kévéből szalmakötéllel összefogott nagyobb kötegenként. A víz mélységétől függően több sorban rakják, hogy ellepje a víz. Ezért az áztatóba berakott kendert lenyomtatják: szalmával befedik, keresztkarókkal átfogva a tetejére még tuskókat, követ, esetleg sarat raknak. Ritkának mondható, bár nagy területre kiterjedő kenderáztatási mód a cserepcsépben (Szatmár m.), cserepcsikban (Kisalföld és Nógrád, Borsod m.), csipcsarakban (Sárköz) való vízbe helyezése. Két hosszú rúd közé berakják a kenderkévéket, négy, esetleg öt sorban is egymásra, majd a rudakat (a cserepcsépet) kötéllel több helyen erősen összeszorítják, és így egy tömegbe összefogva belendítik az egész kendermennyiséget a vízbe, ahol szintén lenyomtatják. Jellegzetes elterjedést mutat a kévénkénti, ill. kötegekben való vízbe helyezés. A köteges kenderáztatást ott találjuk meg, ahol korábban jelentős len feldolgozás volt (a lent mindig kötegesen áztatják!): a dunántúli, felföldi és erdélyi területeken, míg a kévés kenderáztatás a Nagy- és Kisalföldön általános. Ebben a korai, még honfoglalás előttről származó len kultúrának a kender feldolgozására gyakorolt hatását véljük felismerni.

tovább...















vertical menu css by Css3Menu.com