Takácsszőttesek
A céhekbe tömörült takácsok
munkái, szemben a paraszti családi munkaszervezetben, ill. falusi
specialisták által készített parasztszőttesekkel. A szövés technikája
szerint megkülönböztethetők a barhentszövők, a sávolyos és hímes
takácsok munkái. A barhentszövő és bakacsinkészítő takácsok a 15. sz.
elejétől követhetők Mo.-on, mint királyi kiváltságokkal védett városi
mesterek, akik a német eredetű szóval barhentnek és az olasz eredetű
szóval → bakacsinnak nevezett, pamuttal mintázott vásznakat szőtték.
Díszes szőtteseik halotti lepelnek is szolgáltak; a bakacsin szó később
egyes vidékeken más anyagú koporsó-terítők és gyászfüggönyök
megnevezésére is használatos volt. A 15. században tiltották ugyan más
takácsoknak a színes pamuttal való mintázást és a sávolysoros szövést,
ennek ellenére maguk a barhentszövők hamarosan beolvadtak a többi
takács közé és mintáik is leegyszerűsödve bekerültek a
takácsmintakönyvekbe. A sávolyos takácsok főleg damasztot szőttek úri
és polgári megrendelők számára. A hímes takácsok készítették a
csíkokban piros, kék színnel mintázott vásznakat, a 18–19. századtól
egyre inkább a parasztok számára. Némely vidéken közvetlenül ezektől a
takácsoktól tanulták meg a parasztasszonyok a mintás szövést. Más
tájakon, különösen a Dunántúlon, a parasztok is takácsszőtteseket
használtak (dunántúli takácsszőttesek) egészen a gyári vásznak
térhódításáig. Más vidékeken azonban a paraszti szövőgyakorlat nem
lépett érintkezésbe a takácsszőttesekkel, azok mintakincse nem
befolyásolta a parasztszőttesekét. A takácsszőtteseket
takácsszövőszéken szőtték, mely szélesebb és bonyolultabb szerkezetű a
parasztszövőszékeknél. A takácsszőttesek mustrái széles körben
elterjedtek a legények vándorlása révén, akik a látott új mintákat →
takácsmintakönyvekbe rajzolták.
tovább...
|