Hajdútánc, hajdútánc (1553-ban először említve)
Névadói a 16–17. sz.-i
Magyarországon gazdasági és katonai életében fontos szerepet játszó
hajdúk. Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres
pásztori-katonai táncát jelentette ( fegyvertánc), de tágabb átvitt
értelemben a korszak általános – a Kárpát-medence különböző népeit és
vidékeit átfogó – népies táncstílusát is jelöli, ugyanis eszköz nélküli
férfi-, valamint páros táncként is említik, sőt „jó hajdútáncos
asszony”-ról is megemlékeznek. A néhány tucat említés, leírás,
ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át
Mátyás korától a Rákóczi-szabadságharcig. E korszak nevezetes
történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dózsa, Balassi, Thurzó Imre,
Zrínyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolódó adatok a táncstílus
egész társadalmat átszövő divatjáról tanúskodnak. A 18. sz. elejétől
már ritkán említik a források, népszerűségét elvesztve szorul vissza, s
válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre
kopottabban őrző pásztortánccá. A hajdútánc két évszázados hazai
divatját és európai hírét a török hódoltság körülményei magyarázzák. –
A hajdútánc zenéjéről néhány említés, ábrázolás és dallamfeljegyzés
tájékoztat: a kor népszerű hangszerei, a duda, a töröksíp és a dob
kísérte. Német és lengyel orgona- és citera tabulatúrák a hajdútánc
néhány stilizált dallamát is megőrizték ( ungareszka). Ezek a
kanásztánc-ritmust és a dudazene jellemző motivikáját hordozó dallamok
máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét. – A történeti
források a tánc többféle funkciójáról is hírt adnak: győzelmi torok és
udvari mulatságok virtusos, bemutató táncaként járták, de még csata
közbeni hajdútáncról is tesznek említést. A történeti emlékekből a
hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolódnak. A fegyver (kard,
szekerce) virtuóz forgatásával együtt járó, többnyire kötetlen
szerkezetű, harcszerű, vívó mozzanatokkal átszőtt férfitáncot magánosan
vagy csoportosan, összefogódzott körben s alkalmanként még párosan
nővel is járták. A források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogós
jellegét (toborzók), kiemelik szinte akrobatikus ugró és guggoló,
földhöz lapuló figuráit, s a táncot kísérő karjátékról, valamint
ritmikus kiáltásokról is tesznek említést. – A hajdútánc átalakult
maradványait a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncai őrzik. A
magyar, cigány, szlovák, goral, ruszin és román folklórban több olyan
tánc is feltűnik (a magyar kanásztánc és botoló; a szlovák,
goral, ruszin, hajduch, odzemok, zbójnicki; az erdélyi román haidău),
amelyek formai és zenei vonásaikban, olykor névleg is kapcsolódnak e
történetileg fontos s a Kárpát-medencei népek tánckincsének
összefonódását tanúsító régi táncfajtához. E táncok a 16–17. századi
egymástól elszigetelődött, külön ágon fejlődött, regionális-etnikus
színezetű elágazásai. A magyar változatokra a virtuóz, változatos
eszközkezelés, a szlovák és goral anyagra a guggoló motívumok, a román
haidăura pedig a botra támaszkodó gazdag, virtuóz figurázás jellemző. E
táncok éppúgy nem csupán eszközös férfitáncok, mint a hajdútánc, hanem
eszköz nélküli és páros, valamint csoportos formákban is élnek. A
hajdútánc pásztortáncként tovább élő formáinak jelentős szerepe volt az
újabb férfitánc, a verbunk kialakulásában, s ezáltal az új magyar
táncstílus kialakuláshoz is hozzájárult.
tovább...
|