Füstölés
A füstölés a magyar népi hitvilág
egyik alapvető mágikuseljárása, ill. népszokások gyakori
rítuseleme. Igen régi, elterjedt, Európaszerte sokféle célra
alkalmazott cselekmény. Sok esetben csak hiedelemtartalom nélküli
hatásfokozó kísérőcselekmény, de gyakran világos a gonoszűzés
gondolata (pl. boszorkány, ördög távoltartása). Általános
elterjedését és fennmaradását elősegítette az egyházi ritusokban
betöltött szerepe, valamint az a tény, hogy fizikai tulajdonságai miatt
önmagában is elűző lehet. Igen régóta tulajdonítanak a füstölésnek
gyógyító hatást is. A népi gyógyászat sokfajta gyógymódjának
tartozéka, ill. önálló gyógyító eljárás Európa-szerte, de főleg D- és
DK-Európában. A rontó célú füstöléshez bizonyos rontó hatásúnak vélt
tárgyak elégetése, füstre akasztása is tartozik. Ilyen módon ártani
lehet másik személynek (a hit szerint őt marja a füst), ill. oda lehet
idézni a rontó személyt ( tej). Alkalmazási területei a magyar
nyelvterületen: a) rontás és a betegségek elhárítása az
állatállománytól: istálló körülfüstölése Szent György napján vagy
→tehénellés alkalmával; az állatok első tavaszi kihajtása alkalmával a
marhák füstölésen át való vezetése; a ház körülfüstölése olyan
alkalmakkor, amikor boszorkánytól lehetett tartani, így elsősorban
Szent György és Luca napján (bekerítés). – b) Rontó célú
füstölést elsősorban tudós pásztorok alkalmazták, más jószágának a
legelőn való szétszélesztése céljából; de ezzel szinte egyező módszerek
voltak ismertek a szétszélesztés megelőzésére is (pl. koponya vagy
köröm égetésével gerjesztett füst). – c) Gyógyítás: elsősorban
tehénrontás, szemverés, ijedtség és az állatok veszettsége
szórványosan szívbántalmak, ízületi bántalmak, nehéz szülés, tehéntőgy
begyulladás stb. esetén; ritkábban pedig mint betegségmegelőző eljárást
alkalmazták bizonyos naptári ünnepeken (pl. Balázs napján alma héjával
füstöltek torokfájás megelőzésére, vagy himlő megelőzésére a
Szent Iván-i tűz fölé tartották a csecsemőt). A füstölést vagy a
lepedővel letakart beteg alatt végezték, vagy a beteget (gyakran
háromszor) körüljárva; általában ima vagy ráolvasás kíséretében.
Rontásnak tulajdonított bajok vagy szemverés és ijedtség esetén volt
elterjedt, hogy a rontónak vélt személy ruhadarabjából, hajából tettek
a parázsra más szerekkel együtt. Gyakori füstölőszerek voltak a
pókháló, tömjén, disznóganaj, különböző füvek (pl. úrnapi
sátorfű), szentelt barka, szentelt búza (szentelmények), tetőből
kihúzott nád, ajtófélfából vágott szilánk, karácsonyi morzsa,
továbbá különböző patikaszerek. Gyakran nem magán a szeren, hanem
származási helyén volt a hangsúly (pl. kilenc gyümölcsfa ága, sírról
hozott föld stb.). Gyakori volt a piros kukorica csutkájával való
füstölés. A gyógyítók gyakran adtak a hozzájuk forduló betegeknek
ismeretlen tartalmú, előre elkészített füstölőt, a használat módját
pontosan előírva. Marhák veszettsége esetén általában a nyáj füstön
való áthajtását alkalmazták. A boszorkányperek tanúsága szerint
mind a gyógyító, mind a rontót megidéző füstölés a múltban is
általánosan elterjedt volt, a legkülönbözőbb füstölőszerek
használatával együtt.
tovább...
|