Szíjgyártó
Az emberi ruházathoz,
lószerszámhoz, különböző használati tárgyakhoz szükséges szíjazatot
készítő és egyéb bőrmunkát végző mesterember. A szíjgyártó mesterség
valószínűleg nagyon régi a magyarságnál, már a vándorlások idején,
magas színvonalon ismerhették. A szó első előfordulása – helynévként –
1322-ből való. A többi bőrműveshez hasonlóan a középkorban a
szíjgyártók is maguk dolgozták meg a termékeikhez szükséges bőröket. A
korai írásos említések hol fehér (timsós), hol vörösesbarna (cseres)
bőrt készítőknek írták le a mo.-i szíjgyártókat. A timsós-faggyús
készítést nevezték Európa-szerte „magyar bőr”-nek. Nagy rugalmassága és
szakítószilárdsága miatt elsősorban lószerszámok, kocsiszerszámok
készítésére volt igen alkalmas. A 17. sz.-ban német és francia
szíjgyártók még azért vándoroltak Mo.-ra, hogy e „magyar bőr”
készítését eltanulják. A 18. sz.-ban a magyar szíjgyártók már csak a
vargák cseresen kikészített bőreiből dolgoztak. A szíjgyártók
termékeinek keresete a termelőszövetkezetek megalakulása után, a
lóállomány rohamos fogyásával nagymértékben csökkent.
Bőrmunka
A köznép, főleg a pásztorok által saját használatukra és
gyönyörűségükre készített, népviseleti és népművészeti szempontból
jelentős munkák. – A magyarságnak a bőrrel való bánni tudása, annak
kikészítése, ruházati és használati eszközzé való feldolgozása
ősfoglalkozásnak tekinthető. Valószínű, hogy ezek díszítése népünk
művészkedésének legrégibb formáiból is sokat megőrzött. Szűcsrátéteket
már a 16. sz.-i árszabások emlegetnek. Az alföldi pásztorok kés- és
tűzszerszámtartói, lószerszámdíszei a népvándorlás kori leletekkel
mutatnak rokonságot. A források talán a honfoglalás előtti korra
vezetnek vissza. Ezt a bőrmunkával kapcsolatos török eredetű szavaink
is bizonyítják. Megőrzött bőrmunkáink alapján csak a 19. sz.-ra tudunk
visszatekinteni, legszebb darabjaink a század második feléből valók,
amikor készítésüknek, díszítésüknek virágkora volt. A bőr díszítésének
leggyakoribb módjai a következők: rátétes mintákat csávázott, ill.
cserzett, színében hagyott vagy színesre festett kopasz irhából
vagdaltak. A kikészítetlen pergamenszerű marha-, csikó-, kutya- stb.
bőrből hasogatott, pár mm széles hasival díszes varratokat, kötéseket,
fonatokat készítettek, ugyanígyszironynyal is. Szironynak inkább a
színesre festett bőrszalagokat nevezték, szironyozásnak pedig a vele
való hímzést. Az ősi, préseléssel, domborítással való díszítésnek és
sámfázással való formázásnak is fennmaradt az emléke. Bőrrátétet a
bőrruhákon is használtak díszként. Legszebb emlékei a szűcsmunkákon
maradtak fenn (szűcshímzés). Pásztorok is alkalmazták az ún.
kártyásbundákon (suba). Rátéten csipkesorokkal díszítették a
csikós nyergeket, priccseket, tarisznyákat is. A hasival való kötés
legszebbjeit az ostornyeleken, a kulacsokon, erszényeken, hüvelyeken
láthatjuk. A hasival való fonás változatos módjait a pásztorművészet
remekének, a karikás ostorok derekának fonásán, az ostorfej és a
rudalló bekötésén szemlélhetjük. Az ostort fonhatták 6, 12, 16, 24, 32
vagy még több ágból. A fonás mintája, ha csak egy szálat vesz át,
kocka, ha kettőt, búzaszemes, ha hármat, zabszemes. Az ostor mellett a
pásztori bőrművesség és ízlés remeke a készség (pásztorkészség), melyet
a Hortobágyon kíszsígnek, Ecsegpusztán pöszörének neveztek. Ehhez
tartozott a késtartó hüvely és az erszény (erszin), benne a
tűzszerszámok: a kova, a tapló, mellette az acél. A szépen
kikurvanyázott készvégre (így nevezték a Kiskunságon a bőrdíszítést)
igen büszke volt a pásztor. Pusztai mivolta címerének tartotta. A
nyers, hüvelynek való bőrt sámfán kötötték (varrták) össze hasival. A
díszes kötés 3–4 hurkos volt, amit lapos kötésnek mondtak. A sámfa
formálásával vagy a bőr alá dugott pálcikákkal, gyufaszállal, tehát
domborítással is formálták, díszítették a hüvelyt, de gyakoribb volt az
élezett vagy a hegyezett csonttal, árral préselt vonalas, ill.
pontozással alakított minta. A bicska és az ár élével karcolt díszeket
csináltak. A díszek közé kör-, levél-, kereszt-, szegfejmintákat
vertek. Ezeket a szegfej formájú, mintázott végű vasakkal préselték a
bőrbe. A zacskó alakú erszényt is igen változatosan díszítették. A
régebbieket sámfán vagy a kiszélesedő bot végén formálták. A sóval,
timsóval puhított, kör alakú bőrt korcba szedve, feszesen a botra
kötötték, s azon szikkadt meg. Utóbb fenekes vagy 3–4 cm-es bőrpánttal
összefoglalt, oldalbőrös erszényeket csináltak. A bőröket színes
szironyvarrással kötötték. A fenekét körkörösen szironnyal hímezték.
Közepére üveg, réz vagy tükrös gombot erősítettek, oldalára több színű
irharózsákat varrtak. Mind az erszény, mind a hüvely kötése közé apró
pillangókat fontak, a tartó- és rántószíjakat szirony fonatokkal,
csipkézett, lyukgatott sallangokkal és a birka lábszárcsontjából
fűrészelt, karcolt díszű boglárokkal vagy más néven kupáncsokkal
cifrázták. A pillangózás és sallangozás a pásztorok díszítésének
leggyakoribb formája. Sallang lógott lova kantárjáról, csengőszíjáról,
dohányzacskójáról, tarisznyájáról stb. A sallangok, pillangók szélét
cifrázó vasakkal, holdvágóval csipkézték, lyukgatták. Jelesebb
készítménye volt még a pásztornak a buksza, melynek fedelére szironnyal
magyar címert vagy tulipánt hímzett. A pásztorművészet a tarisznyák
készítésével is remekelt. Legszebbek a dunántúliak. Malonyay Dezső
írja: „Takarékosabb pásztor még most is (1911) megvarrja a tarisznyát.”
Bőrből rózsákat, sallangokat tett rá; a felső széleit kicifrázta
csipkésre, s a tarisznya szélire, a kötésekre fonatokat illesztett.
Végül fényes csatokkal felékesítette. Manapság már a szíjgyártóknál
szerzi be, akik főleg a tarisznya fedelét díszítik. Fából formákat
faragtat: pásztort, kocavadászt, őzt, szarvast, cserágat, tulipánt; a
bőrt benedvesíti, rányomkodják a formákat, s azok dombor alakban
maradnak meg. A palócföldi tarisznyák sallangja „réztányérokkal”
díszített. Az Alföldön a legszebb tarisznyákat szőrös borjúbőrből
készítették. Fő dísze a fedele volt, melyet az állat fejéből formáltak,
rajtahagyva a füleket; a szemek helyét piros vagy kék posztóval
foldozták be. Jeles munkája volt a falusi és pásztorembernek a kos
herezacskójából formált dohányzacskó. Sallangja, melyet a birka
lábszárából és hasa aljából vágott, a csizmáját verte. Díszül
rajtahagyta a körmöket, de leginkább sallangokra hasogatta, a középsőt
szélesebbre hagyta, ez volt a vezérsallang vagy vendégsallang. A szélét
körülcsipkézte. Sallangnak hagyta a farkbőrt is, erre sárgarézből
díszesen formált pipaszurkálót kötött. A szűcsök koszorúvirággal
kiselymezték a dohányzacskó széles tányérját, széleit színes irhával és
rojttal szegték, bokros sallangjait színes irhából szabták vagy
szironyból szegletesre fonták. A szironnyal való díszítés legszebb
példáit az erdélyi tüszőkön találjuk. A felsoroltakon kívül majd minden
holmiját bőrből készítette a pásztor, így: tükörtartóját,
szerszámtáskáját, sótartóját, tömlőjét, iszákját, lábbelijét, kapcáját
stb.
tovább...
|